Milyen élet vár azokra a fiúkra, akik szinte még gyerekként embert öltek? Kik Káin gyermekei? Gerő Marcell filmrendezővel beszélgettünk legújabb dokumentumfilmjéről.
Jól éreztük magunkat. San Sebastianban az a jó, hogy ez még egy emberi léptékű fesztivál: itt a hangsúly nem a pénzen és a csillogáson van, hanem a filmeken. A közönség nagy részét a környék lakosai teszik ki, így nem történik meg az, ami sok más filmfesztivál esetében, hogy a szakma nézi a saját filmjeit. Itt az alkotások valóban a nézőkkel találkoznak.
Én két vetítésen voltam ott, mindkettő majdnem teltházzal ment. A premieren természetesen csak azt tudtam figyelni, hogy hányan mennek ki és hányan maradnak bent a moziteremben. Nagy örömünkre elenyésző volt azoknak a száma, akik feladták. Pedig egyáltalán nem egy könnyű filmről van szó. A legjobban eső visszajelzés talán az volt, hogy nagyon sokan ottmaradtak a film utáni beszélgetésen is, és rengeteget kérdeztek.
Nehéz, idegen, talán kicsit tabu is a film témája. Szerinted a hazai közönség is ugyanilyen jól fogadja majd?
Valóban, azok a magyar nézők, akik ritkábban néznek dokumentumfilmet (tehát a többség), nincsenek hozzászokva az efféle alkotásokhoz. Nem tudom, hogy mennyire fogják tudni könnyen fogyasztani. Abszolút igényli a nézői aktivitást, melós dolog nézni, és sajnos úgy tapasztaltam, hogy a magyar vizuális kultúra egyáltalán nem ösztönzi a nézőt az ilyen fajta mozgóképfogyasztásra. Abban bízom, hogy mivel a filmben bemutatott történetek sok szempontból nagyon is hétköznapi emberekről szólnak, a szélesebb rétegekszámára is élvezhető.
Szerinted mennyire ismerjük a börtönkultúrát?
Ezt nehezen tudom megmondani. A Káin előtt burokban éltem, és ebben a burokban keveset tudtam ezekről a dolgokról. De abban a pillanatban, hogy elkezdtünk a Káinnal foglalkozni, szembetaláltammagamat azzal, hogy bizony a társadalom egy egészen széles rétege így vagy úgy, de érintett a témában, akik számára egyáltalán nem idegen ez a közeg.
És ha ennyire burokban éltél, mégis honnan jött az ötlet, hogy a Bebukottakat folytasd?
Az egész munka azokból a sorsokból indult ki, amelyeket a Bebukottakban láttam. Nyári táborok kapcsán sokat foglalkozom gyerekekkel, ezáltal elég intenzív a kapcsolatom éppen azzal a korosztállyal, amelyhez a „Bebukottak” is tartoztak a film forgatásának idején. Amikor először megláttam a film szereplőit, az első gondolatom rögtön az volt, hogy vajon mi történhetett velük azóta. Hogyan alakulhatott az életük, miután kikerültek a börtönből.
Hogyan találtátok meg a szereplőket?
Két évig tartott a kutatás. Egészen apró, mára szinte nevetségesnek tűnő információmorzsákat gyűjtögetve próbáltunk előrehaladni.
Mi volt az első lépés?
A Bebukottakban egyetlen név hangzik el: Nagy József. A Nagy az egyik leggyakoribb vezeték-, a József pedig a leggyakoribb keresztnév Magyarországon. Ez tehát egyáltalán nem volt segítség. Sárával körbehívtuk az egész stábot, mindenkivel beszéltünk, akivel csak lehetett, de harminc év távlatából nem csoda, hogy nem maradtak fenn sem emlékek, sem feljegyzések. A BV-ben (büntetés-végrehajtás) sem jutottunk messzire, de ha belegondolunk, érthető, hogy a kommunista időszakban nem nagyon maradtak fent feljegyzések egy ilyen filmről (amit ráadásul később még be is tiltottak).
Aztán ahogy egyre több szakmabelivel beszélgettünk, végre találtunk egy cérnaszálat, amibe belekapaszkodhattunk. Kiderült, hogy Sopsits Árpád Céllövölde című filmje a Bebukottak egyik főszereplőjének történetén alapul. Akkor még nem tudtuk, hogy ez ki lehet, de elkezdtünk kérdezősködni a stábnál. Mondanom sem kell, hogy senki sem emlékezett.
Egyetlen dolog derült csak ki. Bacsó, aki akkoriban stúdióvezető volt, egy napon megjelent a filmgyárban egy kivágott újságcikkel, amit Sopsits kezébe nyomott, hogy "ebből csinálj filmet". A cikk egy rövid hír volt arról az apagyilkosságról, amit (mint később kiderült) Pásztor Pál, a Bebukottak egyik elítéltje követett el.
Tehát volt egy bűntényetek név nélkül, és csak egy hozzávetőleges évszámmal.
Igen. Sárival ezek után bevettük magunkat a Szabó Ervinbe, és több nap alatt átrágtuk magunkat a 82-es, 83-as napilapokon. A keresőmotorok idejében, amikor az ember meggyőződése, hogy ha valamit harminc perc alatt nem talál meg, akkor az nem is létezik, rettentően nehéz volt napokig ülni a könyvtárban és reménytelenül böngészni a harminc évvel ezelőtti újságokat. Aztán épp amikor már feladtuk volna, szinte ugyanabban a pillanatban találtuk meg ugyanazt a hírt két különböző lapban. Így találtuk meg Pásztor Pált és rajta keresztül később a többieket is.
Mennyire volt könnyű rávenni őket, hogy újra kamera elé álljanak?
Pali tíz perc beszélgetés után különösebb faggatózás nélkül azonnal igent mondott a forgatásra. Gábor (Nagy József Gábor) nem volt hajlandó velem találkozni, először az édesanyjával beszéltem, aki aztán mesélt neki rólunk, és csak többszöri találkozás után egyezett bele a filmbe. Hármójuk közül Zsolt volt a legbizalmatlanabb, mint kiderült azért, mert később, amikor visszakerült a börtönbe, nagyon sok baja származott a Bebukottak elkészültéből.
Egy olyan film forgatása során, amely ennyire mély beszélgetéseken alapul, mint amilyenek közted és a szereplők között zajlottak, hogyan maradhat objektív a filmkészítő? Szükséges egyáltalán?
Mivel korábban még nem csináltam dokumentumfilmet, nem volt kialakult munkamódszerem. Nem volt bevált technika, amit követni tudtam volna. Egyetlen "szabályt" követtem: mindenbe igyekeztem a legmélyebben leásni, mindenre rákérdezni, de ha a szereplő azt mondta, hogy eddig és ne tovább, akkor leállítottuk a kamerát. Ez az egész forgatás alatt egyetlen egyszer fordult csak elő. Egy nagyon intenzív bizalmi viszony alakult ki köztünk oda és vissza. Én soha egy percig sem vontam kétségbe azt, hogy ami elhangzott, az igaz-e vagy sem, nem próbáltam oknyomozó újságíró módjára utánajárni, hogy bármelyikük megvezet-e engem. Azt gondolom, hogy az ő részükről volt szükség a nagyobb bizalomra. Hiszen azokat a nagyon intim titkokat, kérdéseket, amelyeket harminc évig nem hánytorgatott senki, most rám bízták, és ezáltal szinte teljesen meztelenre vetkőztek a nézők előtt.
Mennyire viseltek meg a beszélgetések?
Érdekes, hogy a beszélgetések kevésbé viseltek meg lelkileg. Nagyon fárasztóak voltak, az tény, egy-egy felvétel 6-7 óráig is eltartott. De sokkal megrendítőbbek voltak a kamera előtt spontán kialakult helyzetek. Amikor elindul két ember között egy beszélgetés, például Gábor beszélget Zsuzsával, a volt élettársával. Van egy közös gyerekük, akit nem tarthattak meg, közös a múltjuk és minden fájdalmuk. Ahogy a saját kapcsolatuk tönkremenetele került szóba, egy pillanat alatt elfelejtették, hogy mi is ott vagyunk, hogy forog a felvétel... csak ők léteztek, ketten.
A másik nagyon emlékezetes pillanat a gyertyás jelent a film végén. Ebben Pali az édesanyjával idézi fel, hogy még a gyilkosság előtt hogyan került be Tökölre. Az első mondattól kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy ez egy olyan beszélgetés, amelyre harminc év alatt egyszer sem került sor, pedig anyának és fiának lett volna miért erről beszélniük.
Milyen volt ezeket a jeleneteket külső megfigyelőként látni?
Ez egy kegyetlen és már-már skizofrén állapot. Egyrészt valami egészen megrázó történik a szemed láttára, amit teljesen átérzel és szinte sokkol, másrészt pedig abszolút hideg fejjel kell tudnod gondolkodni, odafigyelve a technikai részletekre, hiszen amiért ott vagy, annak egyetlen oka van, mégpedig hogy filmet készítesz.
