Ha gitárzenét hallgatsz, ne tedd: a most a ritmusról és az elektronikáról szól. A két felfutó reménység, FKA Twigz és Arca az ordító bizonyíték.

FKA Twigz – LP1
XL Recordings/Neon Music, 2014

A 90-es évek indie rockjáért mérhetetlen és katonás tiszteletet tanúsító huszonévesként én is módszeresen elkerültem, hogy ez a fekete-buzeráns neo-soul izé akár a legkisebb részét is kisajátítsa a figyelmemnek. Frank Ocean, Weeknd, kit érdekelnek ezek, mikor van Temples, St. Vincent, Minor Threat-életmű, ésatöbbi. Most úgy tűnik, hogy épp mindenkit, és ez korántsem véletlen: mint ahogy tavalyi és tavalyelőtti EP-ivel az érdeklődést a külső légrétegekig felcsigázó FKA Twigz is mutatja, ezerszer több futuro-potenciál van ebben a látásmódban, mint bármiben, amit gitárral csináltak az elmúlt 10-20 hónap során. Az idegenkedőknek persze nem kell megijedni. Ha bírják a Portisheadet vagy James Blake-et (ezek ugye megengedettek a kihipózott hipsztereknek is), akkor ez ellen sem emelhetnek sok panaszt, sőt, a jamaikai-spanyol-brit hölgy lényegében pont ezen előadók finoman szoláriumozott változatát vezeti elő. A csaj csigavonalba kunkorodó tincsei engem roppantmód idegesítenek, de ami a hangfalakból jön, az nem. Gyémánttisztaságú, a metsző hajnali napfényt megtestesítő énekek; ropogó, pöccögő, csuccsanó ütemek és nagyon lassan elég jó dalokká váló szerzemények adják egymásnak a helyet tíz számon keresztül (a csúcs a záró), ami nem feltétlen emeli az év legleglegjei közé a korongot. Majd ha Twigz levetkőzi a gátlásait és megtanulja, hogy az okoskodásnál sokkal jobb a tánc, ennél ezerszer jobb dolgokra is képes lesz; de persze az, amit most csinál, sem rossz egyáltalán.

Arca – Xen
Mute/Neon Music, 2014

Arca zenéjét azért szeretem, mert fogalmam sincs, mi is pontosan. Ehhez hozzátartozik, hogy amikor mégis dereng valami, tehát amikor képes vagyok valahova tenni, valamilyen műfajba benyomni ezeket a mámorítóan idegen kompozíciókat, teljesen elromlik az élmény. Kiemelkedően fontos nála ugyanis az idő dimenziója: tavalyi, &&&&& című mixtape-jét minél többször hallgattam, annál jobban kiismertem, annál kevésbé éreztem benne kihívást. Cserébe amikor először láttam meg a Jesse Kandával
elkészített, áll-leejtően nyomasztó, kicsavart és könyörtelen videóit, ledöbbentem. Mi ez? MI EZ? Azt mondják a jövő, és úgy néz ki, tényleg: Kanye West, a fenti FKA Twigz és Björk keresi a kegyeit a 24 éves, venezuelai születésű Alejandro Ghersinek, akinek saját (és ez komoly) alteregójáról elnevezett Xen című bemutatkozó lemeze az esztendő egyik csúcsa. Hogy hogy fogunk ránézni 10-15 év múlva, amikor a technika ennél sokkal durvább és sokkolóbb dolgokra is képes lesz, azt nem tudom, de hogy az egész jelenség a zavarba ejtően homoerotikus fotóktól az egyébként kedves és hétköznapi, szeretetteljes perszónán át a Caracas-New York-London tengelyen mozgó életútig egy megmagyarázhatatlanul vonzó, bekebelezendő rejtély, az most fix. A tudatalatti rendszertelen kivetülései; szabályoknak, sémáknak, történelmi hagyományoknak ellentmondó kreálmányok; a megremegtetően lírai vonósok; ide-oda cikázó, Brown-mozgást végző ritmusképletek, agynyiszáló, szétcincált effektek. Aphex Twin-, Flying Lotus- és Brian Eno-örökség, egyik sem érdekel. Csak az, hogy nem tudom felfogni, mi szól; és ezt ma, amikor minden az újracsomagolásról szól, nagyon, de nagyon nehéz elérni.
(Az első hallgatásra)