Gyilkosság utáni néma csend. Összemázolt fal, amelyből kampók lógnak ki mindenütt. Két feldúlt testvér a színen. Dráma előttünk és utánunk – finom humorral vegyítve.
A három nagy görög tragédiaköltő egyike, Euripidész leghíresebb műve, az Oresztész időszámítás előtt 408-ból szól hozzánk aktuális jelenségekről. Az évezredek során sem vesztett fényéből, mi több, tovább érlelődött és akárcsak Shakespeare művei, az ókori tragédia élvezhető a modern világban is. Az Oresztész a Radnóti Miklós Színház idei évadjának első premierjeként október 5-én került bemutatásra.Izgalmas, ahogyan Horváth Csaba, az itthon a nevével már egyet jelentő fizikai színház keretein belül állította színpadra a kétezer éves művet, amelynek főhős testvérpárja, Oresztész és Élektra együtt, Apollón isten sugallatára megölik anyjukat, hogy a gyilkossággal megbosszulják szeretett apjuk, Agamemnón halálát. Horváth az Oresztész díszletéül egy puritán, műterminek ható falat választott, amelyből kampók tucatjai állnak ki, amelyekre a színészek – Csomós Mari és Bálint András kivételével – mindnyájan felkapaszkodnak, néhányuk pedig cirkuszi artistákat megszégyenítő módon felugrik rájuk. Azt tudtuk, hogy Horváth Csaba koreográfus-rendező színészei az általa alapított Forte Társulatból tudnak „mászni”, de most megtanította ennek minden csínját-bínját a Radnóti Színház kiváló művészeinek is. Az előadás formabontó vonulata éppen ebből áll, azonban a színészek mozgása rendkívül kifejező. Általában a hagyományos színház kedvelői számára a prózai szöveg és a fizikai színház elemei még nehezen összeegyeztethetőek, de ebben az előadásban mindez jól összhangba kerül.
A tragédia bevezetését az idei évadtól a társulatot erősítő Martinovics Dorina által megformált Élektra szájából halljuk, aki az anyagyilkosság óta, hat napja mozdulatlanul fekvő testvére fölött virraszt. Amikor magához tér címszereplőnk, jaj neki: zavarodottsága és őrjöngése majdnem az őrületbe kergeti – az ideg rongybabaként rángatja fiatal testét. Az már a szerepet rendkívül hitelesen életre keltő Rétfalvi Tamás, illetve a rendező érdeme, ahogyan mindezt a szavak, az arcjáték, illetve a testbeszéd útján adja a közönség tudtára. A főszereplő testvérpár egyébként közösen éppen olyan erős, mint külön-külön: a nőgyűlölő hírében álló Euripidész sokoldalú, az alkotó pedig komoly színészi kihívást igénylő nővé tette Élektrát, a szüzet, különös, már-már intim viszonyba átcsapó kapcsolatát testvérével, Oresztésszel pedig úgy ábrázolja, ahogyan arra csak a profik képesek.
Természetesen egy anyagyilkosság fölött nem lehet szó nélkül átsikalni, a tett bosszúért kiált, elégtételt pedig igencsak sokan vennének Meneláosz király környezetében. A bosszú azonban a halálra ítélt Oresztész keze által indul útjára, nem kímélve senkit sem. De addig még megismerjük a történet összes szereplőjét: a kéjvágyó, saját szépsége fényében tündöklő Helenét Szávai Viktória alakításában, a lányát játszó, hegedűjátékkal kísért alakítást felmutató Móga Piroskát, valamint Bálint András összetett játékában Tündareószt, illetve Meneláosz királyt, akinek szerepét Gazsó György játssza remekül, de nehezebben tudja elhitetni, hogy hatalmas uralkodó. A tragédia további szereplői, a színpadra lépésével Élektrát ölébe kapó Schneider Zoltán, a macsós Adorjáni Bálint, a valóban „isteni” Horkay Barnabás, az idősek bölcsenlátásával felruházott Csomós Mari, illetve az asszonyok karát eljátszó bohókás „hármas”, Petrik Andrea, Andrusko Marcella és Blaskó Borbála is tökéletesen illeszkedik a történet keretébe. A megfakult, veretes mondatokon némileg lazított Karsai György és Térey János fordítása, azokat pedig néhol a szövegkörnyezetbe nehezen illeszthető mai köznyelvi fordulatokkal egészítették ki. Az ókori Görögországban hordott viseletek, klasszikus jelmezek helyett az egy szál alsónadrág, néhány férfiszereplő pőre megjelenése találóbb, mint gondolnánk.
Az Oresztészben rengeteg vér folyik, de a színpadon – a rendezői elv tapintatosságának köszönhetően – a néző nem érzékel ebből semmit. Az előadás sikeréhez nagyban hozzájárul, hogy minden színész máshogy, más emóciókat kifejezve használja testét lelki vívódásai bemutatására, ezáltal, illetve az egyre erősödő zene és a változatlan díszlet hatására a befejezés már teljesen magával ragadja a nézőt. A szüzsé minden néző számára tartogat hasznosítható üzenetet arról, hogy nincsen helyes döntés, bölcsességet a következmények súlyáról, vagy éppen az emberi gyarlóságról. Az pedig többé nem kérdés, hogy az Oresztész és a hasonló drámák kortalanul élvezhető művek. Még akkor is, ha nem a színpad parkettáján, hanem falon játsszák.