Péter, tegeződjünk, én vagyok az idősebb. Ez az utolsó éjszakád. Ez a tiéd. Csinálj vele, amit akarsz. Mi, az utódaid, egy ilyen forradalom esetén rég a határok felé vennénk az irányt.

Szabad piac, szabad utazgatás. Nincs szükség útlevélre. Az útlevél egy régimódi történet. Határőrt kelet felé, ha látunk, díszként, mutatóba'. Mi már nem lennénk forradalmárok. Nincs elég vér a pucánkban, ne haragudj. Ha Unió van, minden van. Külföldi munka, Erasmus, ösztöndíjak, pályázatok. Haza csak egy van, ez lejárt szlogen, a haza ott van, ahol jól érzem magam. A haza buli, a haza szórakozás, a haza jólét. Nem értesz, Péter, nem értesz engem.
Meg hát ki szeretne szenvedni egy akasztófán tizenhárom percig? Bocs, elszóltam magam, te erről nem tudsz, neked még ott az éjszaka, a tiéd, az utolsó. Késő a visszalépéshez. Késő.
A rendszerváltás olyan volt, amilyen. El lett… na, nem beszélek csúnyán. Nehezen élünk, elveszett, kis generáció, a bőrünkön fut végig a szenvedés. Ma például nem volt pénzem gösserre, csak egy vacak kőbányaira. Ehhez mit szólsz? Jó, te ehhez semmit nem szólsz. Képzeld, Péter, patetikusan szólva, a szabadság márványsajtja bűzlik megint, mint a két hetes domolykó feje. Temetjük a sajtószabadságot, a szólásszabadságot, a mindenszabadságot, rendes kis tömegsír jött össze, temetetlen halottakkal. Zörögnek a láncok, ropog a csukló. Már apám sem támogat tovább, havi ötvenezer helyett harminc ezret hajlandó adni. Azért, mert maholnap harminc éves vagyok, még jár nekem a kényelmes élet. A diplomám megszerzése után néhány évig itt leszek kénytelen gürizni, aláírattak velem egy rosszindulatú szerződést, tiszta hivatalos és ijesztő volt, gondolj bele, azért tanulok, hogy utána Magyarországon éljek, rosszul? Ezt érdemlem én?
Megjött a diákhitel, valamikor le is ruccanok Horvátba vagy át Németbe, érted, kiheverni ezt a sok nyakig érő negatívumot. Jó, az ötvenes évek sem volt momentán valami jó, de ez, ami huszonöt éve itt van, ez sem kutya. A pártok jönnek-mennek, mint a gyorsvonat. Nektek könnyebb volt, egy párt volt és kész, nem lehetett elrontani. Biztosra mehettél, hova teszed azt a nyavalyás x-et. Tudom, te nem tetted sehova, nem töltötted még be a tizennyolcadik éved.
Oké, a tankok, a koncepciós perek, a börtönök, a kivégzések, rendben, nem egy szép időszak, de elmúlt. Elmúltál. Na, ezért újból egy nagy bocs.
Éltél tizennyolc évet.
Akárhonnan nézem, ez nem sok.
Péter, én a helyedben leléceltem volna. Egy bölcsész-haverom Londonból hívott a napokban, hogy képzeljem el, annyi pénzt keres egy hónap alatt, mint itt három hónap alatt sem. Egy étteremben dolgozik, bejelentett munkája van. A társaság jó, lengyelek, románok, magyarok. Egy kis Kelet-Európa. Sziget a szigetben. Törik az angolt, mint a Tibi csokit. Gondolkodom, hogy megyek, sok már nekem ez a Magyarország, nem bírom idegekkel.
Péter, indulnom kell, a kedvenc romkocsmámban hatalmas koncert készül, várnak a fiúk, vár a sör, a csajok.
Ja, a 301-es parcellánál tettem egy szál gyertyát a sírodra és gyújtottam mécsest, majd nézd meg, ha lesz rá egy kis időd.
Szia Péter!
Jó éjszakát!