Nem értek az esetlegességek felismeréséhez. Ha néha tudom is, értem is, nekem ahhoz semmi közöm. Őrzök tárgyakat, mert kellenek, fontosak, és kidobok dolgokat, mert néha ki kell.
Állunk Apjukkal a buszmegállóban.Nagy a szél.
Apjuk horgászmellényes típus, én horgolt galléros. Ebből a képből még nem lehet tudni, hogy mi elhúzódós típusok vagyunk-e, vagy olyanok, akiktől el szoktak húzódni.
Lehet, hogy mi se tudjuk, csak csináljuk.
A szagunk is messze van. Egy buszmegállásnyi idő az nem több, mint horgászmellény-nézés és plexilobogás. Én nem kértem, hogy legyünk ezek. Apjuk Apjuk, én meg a felesége. Az elhúzódáson kívül, ami ösztönös és kiszámíthatatlan, sok mindent tudok már előre, ami nincs ránk írva. Olyan dolgok, amik egy ilyen horgolt gallérosra nem szoktak ráírva lenni. Aki ezt megírja, egy buszon áll, én meg a megállóban egy másik buszra várva.
Én akartam gyereket.
Nem mertem belevágni az építkezésbe. A panel fűtése fullaszt, a levegő száraz, a plafon alacsony. Fiatal koromban büszke voltam a bokámra, már nem. A lányomé szép vékony. Ezeket sosem fogalmazom meg így. Érzem ezeket, jönnek néha ilyen morzsálódós hőzöngések a számra, látom a bokáink különbségét, de a mondatokat egymás után leírás az nem én vagyok. Az az, aki ezt megírja.
Ugyanez a helyzet az étkezési szokásainkkal. Sosem verbalizálom, hogy minden vasárnap rántott hús van és uborkasaláta pirospaprikával, tejföllel, és hogy csak a rizs meg a sültkrumpli esetleges ebben az egészben. Talán még hogy a kettő egyszerre, vegyesen.
Nem tudom, mi az, hogy verbalizálni, a rizst és a krumplit egymás mellé szedem a tányéron.
Nem értek az esetlegességek felismeréséhez.
Ha néha tudom is, értem is, nekem ahhoz semmi közöm. Őrzök tárgyakat, mert kellenek, fontosak, és kidobok dolgokat, mert néha ki kell. Nem készítek listát a hibáimról, mi szűkít be ennyire. Ha tudomásom lenne a beszűkülésemről, a kisnyugdíjra fognám, meg valamelyik előző nyolc, tíz, tizenkét évre. Érára. Ha tudnám, hogy egy toposz vagyok, kikérném magamnak. Én én vagyok, Apjuk meg az, ami, sokzsebes mellényben, hörghuruttal. Fogalmam sincs, életemben hány ruházati boltban néztem már meg közelről hasonló mellényeket. Aki ezt megírja, az ránézésre tudja. Az tudja, hogy ő már volt szerelmes. Tudja azt is, hogy mi Apjukkal ezt a mi viszonyunkat már nem hívjuk sehogy. Kiles a harmonikaajtó közötti kétvállnyi résen, csengőberregés közben meóz, szkennel, leanyjukozik, és tudja.
Az ajtó bezáródik.
Észre sem vettem, hogy ott van. Hogy kitalált minket így ránézésre, slendrián. Csak aztán Apjuknak nekimegy egy fehér botos, mert ez a Hungária, itt sok a vak. És ahogy én arrébb húzódok, hogy elengedjem, már köp is Apjuk egy slejmeset a megálló közepére, amire elhúzódik tőle egy másik anyjuk, aki valamelyik másik apjuktól idegenedik el épp.
Aztán rá kell ébrednie valakinek, jobb híján nekem, hogy jézusom, én ide lettem téve. Hogy minden elhúzódás, minden odahúzás nézőpont kérdése csak.
