A szibériai tigris és a vele „együtt élő” lakosság különös kapcsolatát kutatja, és tárja a világ elé egy spanyol fotós Álvaro Laiz.

Vladímir Markov orvvadász volt. Tudta, ha elejt egy szibériai tigrist, a feketepiacon hatalmas összeget adnak majd érte, ezért vállalta a kockázatot, és nekivágott az Amur vidékének. A vadász elhibázta a lövést, így kiszemelt áldozatát csak megsebesítette, de nem ölte meg. A történet új fordulatot vett, amikor a meglőtt állat a vadász nyomába eredt, napokig követte őt, végül megtámadta és megölte.

Ez az 1997-es történet, és az ehhez hasonló, napjainkban is tapasztalható események nemcsak Oroszországot ösztönözték arra, hogy lépéseket tegyen a faj védelmének érdekében, de a spanyol fotós figyelmét is felkeltették. Álvaro Laiz szeptember eleje óta járja a vidéket, hogy fotóin bemutassa a helyiek életét, és kapcsolatát az állattal, amely egyszerre ébreszt bennük félelmet és tiszteletet.


„Ez a szélsőséges időjárási körülmények, az elhagyatott szellemvárosok, és az amuri tigris uralta, végeláthatalan tajga birodalma.” – mesélte a fotós. Az északi dzsungelként is emlegetett terület városai közül sokat még a térképeken sem találunk meg, a helyiek mégis jól tűrik az elszigeteltséget. Azt mondják, hogy az élet errefelé szigorú, de legalább igazságos.

A fotós küldetésének érzi, hogy megmutassa a világ azon részeit, amelyekről a média sokszor megfeledkezik. Mindezt nemcsak fotók formájában osztja meg a világgal. Blogot ír tapasztalatairól, amelyben beszámolt például a szeptember huszonkilencedikei karneválról, a „tigris napjáról”. Ilyenkor az egész Tengermelléki határterület díszbe öltözik, hogy a helyiek így rójják le tiszteletüket az állat előtt. A fotós azt is elmesélte, hogy a jelenléte a rendezvényen igencsak meglepte a helyieket. Errefelé ritkábban látni külföldieket, mint beszélő tigrist.

Laiz számára a legmegrázóbb élmény az volt, amikor megtalálta az orvvadász, Vladimír Markov özvegyét. „Egyik reggel kopogtak az ajtón. Elmondták, hogy a férjemet megölte egy tigris. Elkezdtem zokogni, és azt kérdeztem tőlük, hogy miért nem hozták magukkal a holttestet. Azt válaszolták, hogy semmi sem maradt belőle, amit elhozhattak volna, amit eltemethetnék.” –mesélte Larissa.