A tavalyi év elején az Iceage és a Foxygen is nagyot dobott egy-egy perfekt stúdiólemezzel, a színvonal pedig szűk két esztendővel sem változott olyan jelentősen. Vagy mégis?

Iceage – Plowing Into The Field Of Love
Matador/Neon Music, 2014

Nagyon nem szeretem az előítéleteket, és szégyellem is magam, hogy már azelőtt gusztustalannak tituláltam az új Iceage-lemezt, hogy a letöltés befejeződött volna. Zongorás álkomolykodás? Köcsög rodeó-americana? Szinte éreztem a lábamon a dán srácok bordáit, mikor elképzeltem, mekkorát fogok majd beléjük rúgni az Interneten, pedig számtalan örömteli hallgatás után igazából az van, hogy a Plowing Into The Field Of Love (a micsoda? A Szerelem Mezejébe Szántva?) nem hogy nem rossz, de a skandináv vadak eddigi fénypontja. Noha igaz, hogy ha valaki úgy beszél Shane McGowanről, hogy nem a fogsorát, hanem a dalszerzői kvalitásait dicséri (főleg ha egy olyan zenekarról van szó, amiben a gyilkos zaj és a barbár üvöltés volt a legjobb), joggal gondolhatjuk, hogy a sok kamionstop, Pitchfork 8.6 és erősen őszintévé színezett manír végképp a fiúk agyára ment. De inkább tűnik úgy, hogy most kezdték el levetkőzni a hamis rétegeket, bebocsátást nyújtva ezzel a hagyma húsába. És hogy mi van ott? Ópiumos énekbeszéd, a gitárnál is előrébb kevert trombita, károgó varjút/rozsdás kutat imitáló vonósok és pompás, kiváló dramaturgiai érzékkel megírt, végzetes vonzerejű dalok. Szívesen mondanám, hogy az egész nagyon eredeti, de miután egy kedves horvát barátom belinkelte Nick Cave Henry’s Dream című lemezének egy számát, tudom, hogy nagyobb badarság nem is juthatott volna eszembe.

Foxygen - …And Star Power
Jagjaguwar/Neon Music, 2014

Idei anyagával a Foxygen igazolja, hogy nem csak azt tanulták el a Flaming Lips-től, hogyan kell zajos-pszichedelikus agymenéseket írni, hanem azt is, hogyan kell mindezt nagyon unalmasan csinálni. Így bár az …And Star Power annyira nem rossz, hogy napokig mérgelődjek rajta, ám annyira nem is jó, hogy ne gondoljak a vele töltött sokszor nyolcvankét percre úgy, hogy miért nem foglalkoztam inkább valami hasznossal. A lemez pedig ügyesen nyit. Ilyen jóleső Todd Rundgren koppintást nem igazán lehet találni manapság, és még az utána következő, atommód Pink Floydos szvittel sincs nagy baj, persze azon kívül, hogy a We Are The 21st…-szerű kiegyensúlyozott popslágerektől veszi el a helyet. A Rado-France páros legnagyobb hibája az aránytalanság: ha már előző alkalommal sem tudtak kilencnél több tökéletes dalt megírni, most miből gondolták, hogy ez másfél órán keresztül menni fog? Ingerszegény, halovány produceri munka szűrődik át az összképen, amiből ugyan néha kitüremkedik egy-egy kapós melódia, de aztán ugyanazzal a lendülettel zuhan vissza a szelektálatlan demófolyamnak tűnő halmazba. Egy kis szitálással megkaptuk volna a ’13-as áttörés tetszetős AOR keresztfiát, aki azonban így hozta magával az egész családot a tébolyult nagymamával és a folyamatosan pofázó kishúggal együtt. Tanulság: járt utat járatlanért el ne hagyj. Főleg, ha az Something/Anything felé vezet.