Elhagyatottnak tűnő padlástér, málló vakolat, összefirkált fal ikonokkal és feszületekkel. Láthatóan a társadalom perifériájára szorult ember lakhelye ez a megrázó színtér.
Mire az összes néző beül a székesfehérvári Vörösmarty Színház harmadik emeletén található Kozák András Stúdió intim, körülbelül nyolcvan férőhelyes nézőterére, addigra becsukódik a két faajtó is. Szereplőink szép lassan becsordogálnak a nézőtértől az alig egy-két méterre lévő színpadra, és apró-cseprő dolgaikat teszik, aztán egységesen felsorakoznak háttal nekünk a nagy fal előtt és meghitten vallási éneket kezdenek kántálni oroszul. Aztán derült égből villámcsapásként felbolydul az áhítatos csoport, amikor a zenei nagyság, Screamin’ Jay Hawkins bluesőrülete, az I Put a Spell On You megtölti a termet az előadó erőteljes, háborodott hangján. Ez Dosztojevszkij egyik legnagyobb regénye, A félkegyelmű.
Természetesen nehéz helyzetben van az ember, ha színműként szeretné elmesélni azt, amit más hatszáz oldalban, klasszikus regényként írtak meg a 19. század közepén. Makai Imre közismert műfordításából kiindulva Hargitai Iván, a darab rendezője Perczel Enikő dramaturggal közösen álmodta színpadra Miskin herceg történetét. Valóban képes-e ez a szánnivalóan jó ember arra, hogy gyermeki tisztaságából fakadó ártatlanságával „fertőzze” meg bűnös környezetét? Ez a fő kérdés mozgatja a művet, amelyben mindenki vétkes, csupán Miskin, az idegrohamai miatt a külvilággal szinte minden kapcsolatot elvesztő ifjú herceg fedhetetlen jellem.
A Hirtling István által játszott Jepancsin vendégszeretetét élvezvő fiatal Miskin érkezése erős felütés, Krisztik Csaba vonakodva, zavarodottan lép be abba a pétervári szalonba, amelyben négy nősténykeselyű, egy távoli rokona és három leánya várja, hogy daraboka szedhessék. Iszonyúan remegő kezébe veszi a csésze kávét, és a hölgyek unszolására elmeséli, hogyan vált „félkegyelművé.” A címszerepet játszó Krisztik számára innentől már nem kell bizonyítani, maradéktalanul elhiteti velünk, hogy ki ő. A történet előrehaladtával tágul a látókör: még a lélegzet is eláll, amikor besüvít egy szemrevaló, nagyvilági nő. Hát ki más lenne ő, mint Miskin eszményi szerelme, a városszerte ismert bombanő, Nasztaszja Filippovna, aki úgy hat környezetére, mint egy ciklon?! Krisztik Csaba mellett Radnay Csilla a szereposztás másik nagy érdeme, a fiatal színésznő intenzív, élénk arcjátékával és érezhető színpadi létével érzékletes lenyomata a varázsos nőnek, akit gazdag gyámja tart ki, és akit az alvilági életbe tökéletesen beilleszthető Rogozsin (László Zsolt játékában) üldöz pénzével és vágyaival.
Leginkább a jól megválasztott zene fejezi ki azt az őrületet, amely az egész társaságot talptól nyakig átjárja. A Kuna Károly játszotta alkoholgőzös tábornok eszeveszett üvöltözései és bődületes hazugságai, Rogozsin vad érzelmi kitörései, Nasztaszja egész énje is elhajlik a társadalom által elfogadott normától, mégis az ő tetteik nem adnak okot arra, hogy őrültnek bélyegezzék őket. A meglehetősen tartalmas, három órában bemutatott cselekményt szerencsére csak egyszer szakítják meg szünettel, akkor is a színpadon keresztül, a székbe roskadt Nasztaszja mellett kell távoznia a közönségnek.
A történet elbeszélése nélkül is érzékeltethető az előadás rugalmassága, és a központi gondolat, amely szembe állítja Miskint az őt körülvevőkkel. Nyilván, környezetében sem mindenki velejéig romlott, elvégre Rogozsin is képes érezni és szeretni, a címszereplőhöz hasonlóan szintén árva Nasztaszja pedig valahol a körülmények áldozata. A hatásos díszlet a maga lepusztult, koszos jellegével találó metaforája a szereplők romokban heverő, csapongó, hol gonosz, hol jó, ám összességében hányatott lelkének. Sokat tűrt főhősünk, a „szegény lovag” iránytű a cselekményben, hiszen ő az, aki krisztusi módra (nem véletlen a hasonlat) próbálja közvetíteni a szeretetet. Segítségével pedig megértjük, legyen az ember bármilyen, a felszín alatti páncél mindig dobogó szívet, méghozzá jó esetben másokért dobogó szívet burkol. Azonban Miskin hiába tud náluk többet, hiába látja át az élet kuszaságát, a többiek számára nem lesz más, mint nevetni való idióta.
A befejezés, amelyhez már csak Miskin, Nasztaszja és Rogozsin asszisztál, kifejezetten teljes. Radnay Csilla ízlésesen tálalt vetkőzése helyénvaló, a színészi játékot illetően ebben a bensőséges zárófináléban is méltó partnere László Zsolt és Krisztik Csaba. Végezetül Nasztaszja meghal, így a nő, ki mindenkié volt, most már senkié. Üvegdobozba zárt teteme felett pedig úgy kuporog a két férfi, mint két cinkos gyermek, holott az imént még ellenségek voltak. Aztán behúzzák az ajtót és vége az előadásnak. El kell ismernünk: az alkotók örökérvényű igazságokat raktak elénk.
