A koncertekért annyira nem lehetett repesni az idei Electronic Beats-en, mégis van mit mesélni arról, mi történt a Zoot Woman, James Blake, James Holden szettek alatt, között.

Ha más nem is, a tudatos fiatalok szórakoztatása esztendők óta kiemelt fontosságú terület a Telekom számára. Az asztalra hányt ingyenmerch; a mostot, a mát metaforizáló fotósfülke; az évről évre csábító előadókat elérhető áron kínáló rendezvény és egy fejlett ország illúzióját keltő vizuális körítés pedig a legjobban bújtatott stratégiai húzás a 16-35 éves kelet-európai vevőkör lehetséges kibővítése érdekében, aminek kivitelezésére nyilván csak az eszes német konszernek még eszesebb marketingesei képesek. Szó se róla, szerintem is egy kulturálisan pozitív kezdeményezés az Electronic Beats, nagyon szívesen adnék érte pénzt, ha a szakmám nem tenné lehetővé az ingyen bejutást, és örömmel írok beszámolókat arról, hogy mennyire jó, hogy Podgoricához és Budapesthez hasonló kis helyeken ilyen értelmes dolgok történnek a középosztály számára sem megfizethetetlen összegért. De azért a gigacégekkel szembeni általános bizalmatlanság és főleg, a Quart megszűnése miatt azért érdemes elgondolkodni, mit is próbál velünk csinálni ez a kedves magenta négyzet azon túl, hogy az emeleten furcsa négyágú gépekkel gyártják nekünk a tote bageket, amin azt is megnézhetjük, hogyan szárad meg a tinta. Az ideológiai nevelés persze működik, képeslapot, berlini útikalauzt én is hoztam, de kuncsaft remélhetőleg soha nem leszek.


Megint szerencsések voltunk a lineupot illetően: James Blake volt akkora mágnes, hogy a sokfős kapacitást fura nyelven hablatyoló és magukat ötezer évig fényképező külföldiekkel egészüljön ki a valószínűleg fél-, harmadházra elég magyar közönség. Valamiért mégis ez volt az eddigi leggyengébb koncertélményeket nyújtó EB, amin eddig voltam, ami persze nem jelenti azt, hogy ne éreztem volna jól magam, ismerkedhettem volna meg új emberekkel vagy beszélhettem volna régiekkel úgy, ahogy azelőtt nem nagyon. Azt viszont igen, hogy a néhány szuper slágerrel egészen biztosan bíró Zoot Woman nem azért nyújtott rettentően unalmas koncertet, mert Stuart Price nemigen szokott a csapattal turnézni, hanem azért, mert a duó akkor is egy kamu Pet Shop Boys hatását nyújtotta, ha azt sem tudom, milyen a Pet Shop Boys élőben. De ez most annyira nem is számít: az előadás alapjában véve energiaszegény és szenvedélymentes volt, látszott, hogy nincs túl sok kedv a tagokban, amikor pedig a sok merev beszéd és elsziszegett ének után beindult a b.u.l.i. (tehát a döngölés), akkor meg kellemetlenül látszott, hogy a két pali csak így tudja (vagy próbálja) menteni a menthetőt. Sajnáltam nagyon, mert valahogy úgy képzeltem el őket, hogy attól függetlenül képesek izzó hangulatot teremteni, hogy ki sem tudják ejteni a város nevét, ahol épp zenélnek, de nem.



A terem jobb oldala mellett volt egy olyan harminc centis fekete kocka, amire ráállva pont annyival nőtt a testmagasságom, hogy ne csak az ízléses és demokratikus színpadképre (mindhárom zenész egy sorban, a főszereplő persze, hogy nem középen) de a mámorba kerülő közönségre is tisztán rálássak. Ez már csak azért is fontos a szempontunkból, mert egyrészt így legalább láttam valamit, másrészt pedig mert így minden előzetesnél jobban tisztázódhatott bennem, hogy aznap este valószínűleg mindenki jobban szerette James Blake munkásságát, mint én. Legalábbis a tudatos, lassú bólogatás és az egyáltalán nem eksztázisra írt dalokat megelőző folyamatos üdvrivalgás alapján én erre következtettem. Persze ez nem befolyásolt negatívan, mert Blake lemezei jók, a srác pedig szimpatikus, de én úgy vagyok vele, hogy bár az Overgrownon elkezdett kicsit veszteni a szégyenlősségéből, igazán remek majd akkor lesz, ha tényleg túlnő önmagán. Ezt szem előtt tartva annyira nem is okoz csalódást az, hogy a koncert kicsit csalódás volt. A megszólalás eleve nem volt olyan precíz, mint az előző években, sőt, az ifjú esetében szerintem kifejezetten hangos és otromba volt, a dalok pedig annyira nem dalok, hogy csak tőlük bepisiljek, annyira meg nem is klubszámok, hogy veressem rá. Rossz nem volt, csak kicsit hosszú, és szégyellem, de valahogy egyetértettem azzal a néhány nyilván részeg nyilván hülyével, akik a műsor vége fele ordibálták nagyon illetlenül, hogy James Holden, James Holden.



Miután a sok állástól fájt a hátam, az éberségemen a magamba öntött két Club Mate sem segített, a haverok túlságosan eláztak ahhoz, hogy józanul ellegyek velük, a nagyon csinos volt főnöknőm távozásával pedig már nem igazán volt kinek illegetni magam, nagyon úgy voltam, hogy nem várom meg Holden fellépését, pedig kifejezetten érdekelt. És hogy végül mégis kihúztam, egyáltalán nem bántam meg: az, amit ez a harmincöt éves madárfióka nyújtott a szettje első 15 percében, az egész rendezvény csúcsa volt, sőt, több; egy minden tekintetben magába szippantó audiovizuális élmény, ahol az élően szabálytalan ritmusok és a névadó elektronikus trükkjei egészültek ki a nagyon hatásos, szürke barlangrajzokat és fura ősember motívumokat mutató hatalmas vetítéssel. Az este alatt talán először bólogattam, éreztem jól magam és annak ellenére néztük egymást valami csajjal, hogy a pasija ott állt mögötte. Szóval ja, eleinte jó volt. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden hieroglifa ugyanolyan, a zene és a körítés nem változik hangsúlyosan, és hogy kicsit kezd unalmas lenni az egész. Szorgos megfigyelőként azért visszaálltam még egyszer a kockámra, hátha észreveszek valami nagyon forradalmit a tömegben, de nem, csak a Dani barátomat láttam, aki jött és azt mondta, hogy menjünk, így otthagytuk az eddigi leggyengébb koncertekkel hódító hazai EB-t, ami még ennek ellenére is nagyon tanulságos volt. Utána még betaxiztunk a központba bepróbálni a Fogasházat, de nagy volt a sor, a sok helloweenes arc pedig eleve kikészített, így nem mentem be. Fél hatkor amúgy is indult a vonatom Berlinbe. De erről majd máskor, másutt.