Az idén tízéves Eötvös Péter Alapítvány új fejezetet nyitott: olyan kortárs művészeket mutatnak be, akik a magyar közönség számára még ismeretlenek.

Azon túl, hogy új perspektívákat nyitnak a komolyzenén belül, az a közös bennük, hogy mindannyian dolgoztak már Eötvös Péterrel. A BMC-ben október 16-a és november 28-a között három alkalommal találkozhatunk az alapítvány művészeivel. Az első koncert előtt Ulrich Pöhl karmesterrel, Vykintas Baltakas, Dai Fujikura és Genoel von Lilienstern zeneszerzőkkel beszélgettünk.



A kortárs komolyzenén belül lehet avantgarde-nak nevezni a munkátokat?

Genoel: Az én esetemben ez egy köztes állapot. Például most írok egy darabot a '80-as évek szintetizátoraira, és megpróbálok másodlagos jelentéstartalmat adni a hangzásnak, különböző társadalmi helyzetekre kivetítve. Bizonyos helyzetekben a '80-as évek szintetizátorainak hangzása felel meg, máskor egy nagyzenekaré. Ha így nézzük, az avantgarde arra kényszerít, hogy megállj és koncentrálj.

Ma este mindannyiótok művét Ulrich Pöhl vezényli. Hogyan találtatok egymásra?

Vykintas: Eötvös Péter létrehozott egy műsortervet, melyben mindannyian szerepeltünk. Egyébként mi négyen ma reggel találkoztunk életünkben először. Hallottuk már egymás munkáit, de sosem dolgoztunk együtt.

Mi volt a legfontosabb dolog, amit Eötvös Pétertől kaptatok? Több felkérés is érkezett az alapítványtól?

Genoel: Amikor Péter visszatért Magyarországra, volt egy ötlete arra, hogyan lehetne a kortárs komolyzenét népszerűsíteni és a fiatal tehetségeket lehetőséghez juttatni...

Dai: ...ez engem kifejezetten megérint, hiszen neki nem kötelessége fiatalokat felfedezni - világsztár, rengeteg felkérése van -, mégis, rajta kívül nem ismerünk olyan zeneszerzőt, aki hasonlót csinált volna Magyarországon.

Ulrich: Péter zeneszerző, karmester, jónéhány társulat művészeti vezetője volt. A legtöbb zeneszerzőnek megvan a maga stúdiója a háza hátsó udvarában, ahol nem kell ezzal foglalkoznia, mi történik odakint. Péter inkább olyan mint egy pók, nagy hálóval. Felismerte, hogy a komolyzene hírét öregbíteni kell. A '60-as, '70-es években ha valaki jót mondott rólad, egyik pillanatról a másikra sztárrá lettél. Ma sokkal nehezebb különlegesnek lenni, mert mindenki ismer mindent, minden elérhető.

Genoel: Én úgy gondolom, hogy ma is könnyű különlegesnek lenni. Igaz, hogy minden könnyen elérhető, ám az emberek nem igazán nyitottak semmire. Az intézményes lét sokszor megkönnyíti a helyzeteted, máskor viszont nehezíti, mert nincsenek meg a megfelelő kapcsolataid. Ebben a Péterrel való kapcsolatunk nagyon sokat jelent.

Apáskodik felettetek?

Vykintas: Már nem vagyunk gyerekek, de mindig jó meghallgatni a tanácsait, merre induljunk, ha elakadtunk.


Mi inspirált Benneteket arra, hogy zeneszerzők, illetve karmester legyetek?

Vykintas: Én már hat éves koromban is zenét írtam. Egyszerűen nem kérdés számomra, miért csinálom ezt.

Dai: Én nem emlékszem arra, milyen zeneszerzés nélkül élni. Ez nem egy választható dolog.

Genoel: Chuck Berry huszonkét évesen kezdett gitáron játszani, és mégis sztár lett belőle. Akár ötven évesen is fotóssá tudsz válni, ha akarsz. De a zeneszerzést nagyon korán el kell kezdened. Ez nem feltétlenül inspirációról szól. A szüleid megteremtenek egy helyzetet számodra, s csak az a kérdés, hogyan reagálsz rá. Én zongorázni tanultam. Imádtam a zongorát, de utáltam gyakorolni.

Vykintas: Volt még egy dolog. Sosem hallottam olyan zenét, ami igazán tetszett volna. Így jobbnak láttam, ha én magam írok ilyet.

Ulrich: Bár a szüleim nem zenészek, beírattak egy zeneiskolába, amikor hat éves voltam. Hamar rájöttem, hogy jó karmestert találni nem olyan könnyű. Amikor hozzád hasonló korú muzsikosokkal dolgozol, egy legalább húsz évvel idősebb karmesterre van szükséged, aki sokkal tapasztaltabb, mint bárki a zenekarból.

Genoel: Ulrich, ő az inspirációdról kérdezett...

Ulrich: Kicsit elkalandoztam, de az inspiráció alapját mindezek a dolgok adták. Zenészként nem volt számomra megfelelő karmester, s ezért döntöttem úgy, hogy én magam leszek az a karmester.

Ezek szerint mindenkit valaminek a hiánya vitt rá arra, amit éppen csinál.

Ulrich: Igen, de meg is kell éljünk belőle. Nem nagyon tudjuk a keresetünket egy bankár fizetésével összevetni. Megélünk belőle, utazhatunk, de a lehetőségeink végesek.

Genoel: Én azért nem látom ennyire sötéten a helyzetet. Például a fiatal amerikai zeneszerzők irigykedve nézik, hogy Európában mennyi pályázati lehetőség van, rengeteg pénzt költenek a művészetekre.

Dai: Tipikus német hozzáállás! Ahol én élek, Londonban, ott minden egyes lehetőségért keményen meg kell küzdened.

Vykintas: Az is egy európai minta, hogy csak egy bizonyos korig támogatják a fiatal művészeket, aztán mintha nem is léteznél.

Ulrich: Majd lesz egy feleséged, két gyereked, és hirtelen mindent magad kell megteremtened...

Dai: Soha nem éltem olyan országban, ahol a támogatás mértéke ilyen erős volna, de valahogy mégis mindig megéltem, csupán a zeneszerzésből. London drága hely, minden nap egy újabb küzdelem, mégis megvan mindenünk a feleségemmel.

Genoel: Szintén, ha csak két euró van a zsebedben, azért azt is túl tudod élni. Ez is része annak a döntésnek, hogy ezt az életet választottuk. Van egy rövid anekdota arról, hogy amikor a '20-as években Ernest Hemingway Párizsba utazott, elment az egyik múzeumba megnézni egy Cézanne-festményt, s közben azon gondolkodott, ebédeljen-e, vagy sem, annyira kevés pénze volt. Majd később erre úgy emlékezett vissza, mint egy kiváltságos helyzetre, hiszen ő úgy láthatott egy Cézanne-t, mint senki, akinek tele a gyomra, mert a színek és a formák sokkal élesebbek, ha éhes az ember.

Ulrich, karmesterként hogyan készülsz fel egy-egy darabra? Most például felvetted a kapcsolatot az itt ülő zeneszerzőkkel?

Ulrich: Most nem kerestem meg a szerzőket, de olykor megteszem, amikor fontos kérdések merülnek fel bennem. De egy darabra felkészülni nagyobb szabadságot jelent, mint a szimfonikus zenekarral való hosszas próbák. Nyilvánvalóan ilyenkor is rengeteget kell megtudnunk az adott szerző stílusáról, illetve hogy mik az erősségei, amiket ki kell hangsúlyoznom.

Van utóélete egy ilyen közös munkának?

Genoel: Sosem tudhatod, hová fut ki egy közös munka. Legtöbbször - még ha el is telik 5-10 év -, újra egymásra talál egy zeneszerző és egy karmester.

Ulrich: Tanulságos a történetünk a feleségemmel. Még mielőtt szorosabbra fűztük volna a kapcsolatunkat, együtt dolgoztunk, s egyszer aztán mondtam neki: „Talán mindkettőnknek az a legjobb, ha most összeházasodunk, de soha többé nem dolgozunk együtt.” Egyszerűen más a lendületünk a zenében. De azt is észrevettem, hogy a születésnapomra meghívott száz emberből kilencvenöt zenész, akár hetente, akár évente kétszer találkozom velük.

Dai: Olyan ez, mint a kémia két ember között. Abból, hogy hallom valakinek a zenéjét, el tudom dönteni, dolgoznék-e vele szívesen, vagy sem.

Ulrich: Szintén, ami nagyon fontos, az a bizalom. Eötvös Péter bízott bennem, hogy mindent időben előkészítek ehhez a programhoz, én bíztam a zenekarban, hogy képes lesz a távollétemben megtanulni a darabokat, ők pedig bíztak bennem, hogy nem viszem el a zenét valami teljesen indiferens irányba.

Dai: Mi nem kérdeztük meg Pétert, ki lesz a karmester. Mostanáig nem is tudtuk.
A Nemzetközi Eötvös Intézet Alapítványát Eötvös Péter kezdeményezésére és részvételével neves magyar művészek és művészeti szakemberek alapították 1991-ben. Eredeti céljai között határozta meg egy zenekari muzsikusképző intézet létrehozását, fiatal karmesterek kortárszenei továbbképzését és a magyar zenei kultúra nemzetközi elismertségének növelését abban az időszakban, amikor az ország megnyitotta határait a Nyugat felé. Az alapító fontosnak tartja, hogy a közönség a saját korát megismerje a zenében is, ugyanúgy, ahogyan az építészetben, a képzőművészetekben és a kor technikájában ez napi természetességgel működik.