Hagy nekem itt szagokat magából. Szereti a rendet és a tisztaságot. Nem, nem is hogy szereti, törekszik rá. Rendnek és tisztaságnak törekszik lenni.
Sok a mindig.
Kérdezi, hogy hogyan volt ez Rönével. Nem a renddel és a tisztasággal, hanem a férfival magával. Hogy írjak róla, mondjam el. A bilincsről, a tárgyalásról már szót sem ejtek. Nincs jelentősége. Nem annak van. Voltak Rönének is szagai, de már nem emlékszem egyikre sem, és nem tudom, hogy ez jelent-e valamit. Talán csak annyit, és nem többet, hogy elmúlt.
Áll az egyetemi könyvtár előterében. Patetikus díszlet, molnárkás szendvics az előtéri büfében drágán.
Minden szag elmúlik egyszer.
Leírom akkor: kilencedjére hagy cserben.
Sírok, és mégis tudom, hogy igenis fogom hagyni tizedjére és tizenegyedjére is cserben hagyatni magam. Nem jött el, megint nem jött el, pedig megígérte a fémvázas székekkel telerakott kínai büfé galériáján. Aztán snitt. Egyetemi könyvtár, másfél óra késés, ülve sírás láblógatva márványon, főnévi igenevek rogyásig, a két keze felülről szorítja a márványon a combom. Ez nem kívánás vagy valami, simán csak ott akar tartani. Hagyom. Ülve sírás, szorítás, mögé nézés, a könyvtár falán freskók, ismétlésekkel. Ígér. Megint ígér.
Röné egyik rögeszméje, hogy egyáltalán nem dohányzik. Mindig mondja nekem, hogy nem dohányzik, de általában mégis van egy megkezdett piros Marlboro a vajszín árnyalatú nyári zakója valamelyik zsebében. Ha előtte cigizett, akkor valahogy csak félszájjal csókolózik. Mondom neki, hogy dugja át nyugodtan, nem zavar, de ilyenkor hajthatatlan. Ezt a zakót egészen novemberig képes hordani, pedig amúgy szereti gazdagnak mutatni magát.
Kérdései általában nincsenek. Hogyan is lehetnének, állandóan hazudik. Aki így hazudik, mint ő, az nem kérdez sehogyan. Markol, fog, elvesz. Romantikusan csinálja, mindig van hozzá alapja, naplementéje, virágcsokra. Közhelyesen szeret, tökéletesen. Az ágyban általában ordít, de már ez is annyiféleképpen meg lett írva. Az ágyban. Milyen szép szégyenlős metafora ez arra, ami benne történik. Tele vagyok szégyenlős metaforákkal.
A Gépész, aki jóval később lett, azt mondta nekem egyszer, hogy: gyere, Gizi, megágyazok neked a Blahán. Szerettük játszani a prolit, sokszor túl is. Tökéletes közös humorunk volt, egyedülálló, megismételhetetlen. Öt évünk három és fél éve mindenféle érzékiségtől mentes. Fáj így kimondani. Bántaná. Bánt.
Kéri, hogy ezt is mondjam el. Hogy hogyan volt a Gépésszel. Nem tudom, lettünk. Az ágyban csendesek voltunk, aztán még csendesebbek lettünk, míg végül inkább csak a fájdalom és a hiány volt az, ami a paplant emelgette. Pedig mekkorákat röhögtünk együtt. Nem voltam boldog.
Kéri, hogy mondjam el azt is, ugyan mi a boldogság. Nem tudom sosem elmondani, ha benne vagyok. Rönét tudom. Hogy boldogság, azt most már igen, de elmondani akkor még nem. Volt egy pár jó évem, nem sokukkal. Képes voltam egyet másfél évig majdnem egyetlen érintés nélkül szeretni vélni. Hosszú, változatos hiány.
Kevés férfival voltam együtt. Két hete macerál, hogy írjam meg, milyen szeretni, ha az ember nő. Ha az a nő én vagyok. Ha benne vagyok, nem tudom.
Egyszerűen nem tudom.
