Az új Vaselines azért nem olyan jó, mint a régi, mert talán még jobb is; az Alvvays pedig azért kellemes nagyon, mert egy kicsit kellemetlen. Mindkét csapat idei albuma megnyerő.

The Vaselines – V For The Vaselines
Rosary Music, 2014

A Vaselines-nél eddig ugyanaz volt a dilemma, mint a Pixies-nél: hogy egy alapvetően a nyolcvanas években működő banda már annyi mindent csinált újbóli összeboronálódása óta, hogy inkább lehet az új évezred, mintsem a Bon Jovi-kor zenekaraként tekinteni rá. Idénre annyiban változott a helyzet, hogy az Indie Cindy és Kim Deal újboli távozása után a Frank Black-parádén már nagyon a rajongók sem szórakoznak jól, míg Eugene Kelly és Frances McKee párosa pont úgy száguld, mint ahogy azt a második reuniós korong borítója alapján gondolnánk. A menetszél egyből a mi arcunkba is belecsap a legjobb nem a Ramones írta Ramones-szám, a High Tide Low Tide percei alatt, és bár a gázpedált a továbbiakban csak módjával nyomják, a tagoknak még így is sikerült jócskán túltenni a méltóságteljes késő-negyvenes/kora-ötvenes klubon. A szerzemények ugyanis legalább olyan túlgondolatlanul ütősek, mint azok, amelyekbe anno Kurt Cobain habarodott bele, és noha ő talán kicsit fanyalogna a letisztult rockhangzáson, mi inkább ne stresszeljünk ilyen butaságokon, mikor a The Lonely L.P-hez és az Earth Is Speedinghez hasonló, minden szubjektivitást mellőzően kurva jó dalokra ugrálunk röhögve otthon. Nincs nagy üzenet, nincsenek súlyos gondolatok, mert nem is kellenek. Csak naiv szerelem, meg te is tudod, hogy én is tudom, hogy volt valami; meg most tegyünk meg mindent, amíg lehet; meg magas áramlat, alacsony áramlat. Nagyon nehéz megunni.

Alvvays – Alvvays
Polyvinyl/Transgressive, 2014

Az elmúlt hónapokban lehetett bizalomgerjesztő dolgokat olvasni az Alvvays nevű bandáról; hogy milyen jó és milyen szuper és milyen lányos, és ezek közül valójában mindegyik igaz a torontói formációra, ami, ahogy elnézem a képeket, tuti aranyos társaság civilben is. A felállás ideális: a pasik melóznak (dob, gitár, basszus, didzseridu [?!]) a nők meg csinálják a lényeges dolgokat (ének, szintik); ha az életben is így lenne, valószínűleg a sorban állás vagy a kérdőívkitöltés is olyan jó buli lenne, mint ez a címnélküli bemutatkozás. Ami az összetevők alapján annyira nem is jó buli. Zeneileg ugyanis tök sematikus az egész, tényleg semmi olyan nincs, amit a C86-os kazikon vagy a Hypemachine évvégi összesítéseiben ne találnánk zsákszámra; viszont van egy olyan nagyon búslakodó hangvétele a közönséges(en) indie-pop környezetnek, hogy minden szerzemény alatt párhuzamosan érzel lelkiismeret furdalást és szerelmi bánatot. Ez elviekben nyilván annyira nem jó, de ősszel valamiért pont nagyon könnyű vele azonosulni még akkor is, ha amúgy lelkileg rendben vagy és nem kap el a sírás a lehulló leveleket látva, vannak barátaid, stb. És bár nincs rajta egy igazán örömteli pillanat sem, figyelemre méltó lemez lett a debüt, így ha szereted az ilyen nagyon szomorkás nagyon popzenét, de amúgy sok a munka ahhoz, hogy az ezredvonalas apró-cseprő izékkel foglalkozz, az Archie, Marry Me-t azért legalább hallgasd meg, az tényleg szuper.