– Na jó, én elbúcsúzom.
Suttog. Egy panelház folyosóján állunk. Az albérlete ajtaja előtt.
– Jó éjszakát! – Én is suttogok.
Én erre a bal kezemmel is benyúlok és végigsimítom a derekát, majd lenyúlok, és megmarkolom a fenekét. Kicsit le kell hajolnom, alacsony lány. A feneke is pici és kemény. Habos szőke haja van. Mindenhova elér és csiklandoz. Hidegszagú.
Hidegszagú a bőre is.
Nem hagyom abba a csókot. Ő sem. A nyelvemmel besimogatok az ajka és a fogsora közé. Beszívom az ajkát a fogaim közé. Közben felnyúlok, be a pulóver alá. Hideg a kezem, vagyis inkább hűvös. Egy pillanatra megijed a bőre, szinte érzem, ahogy közelebb húzódik a bordáihoz, de aztán elengedi magát. Csavarom a csuklóm, hogy a tenyerem a hasához érhessen. Eljutok a melltartó-merevítőhöz.
Finoman alácsúsztatom a hüvelykujjam. Gyorsan hátrahúzza a fejét. Szétvállnak az ajkaink.
– Na – mondja. – Jó éjszakát.
Kihúzom a kezem a melltartó széle alól, le a derekára. A pulóveren kívülre. Két kézzel fogom a derekát. Ő a két karomra teszi a két kezét, a vállam alá. Hátrahajol.
Rövid a folyosó. Még egy ajtó van rajta az albérletével szemben. Beszűrődik némi fény az utcáról. A földszinten vagyunk.
– Jó éjszakát – mondom. Hang keveredik a suttogásomba. – De erről beszélhetnénk odabent is.
– Nem lehet. Mondtam. – Kedvesen mondja. Tényszerűen, nem a meggyőzés szándékával.
– De ott még ennél is halkabban beszélnénk – mondom hangosan suttogva, tanítós artikulációval.
– Nem a hang a baj – válaszolja engem utánozva.
– De az van tudod, hogy én sorköteles vagyok.
– Mi van?
– Sorköteles vagyok. A hadseregbe.
Elmosolyodik.
– Dehát az megszűnt. – Játékosan elnyújtja az ű-t, ami most fura módon annak ellenére is működik, hogy suttog.
– Nem mindenkinek. És az a helyzet, hogy szerintem megkaptam a behívómat...
– Jaj. – Nevet, bár hangtalanul. – Ez nagyon szar poén.
– ..és most érvényesíteni szeretném.
– Nem lehet. Haza kell menned. – Hátralép.
Visszahúzom. Még egy kicsit feláll a farkam, nekihúzom a csípőjét. Belehajolok a nyakába.
Elfordítja a fejét, hogy elérjem. Az orrommal túrom arrébb a rengeteg hajat. Csak hagyom, hogy az ajkam a füle alatt a nyakához érjen. És látványosan sóhajtok egyet.
– Imádom, hogy hidegszagú a hajad – mondom hangtalanul.
Úgy maradunk. Csak lélegzem a bőrére. Aztán adok rá egy puszit.
– Na – mondom. – Megyek.
– Jó – mondja. Hangosan.
Újra magamhoz szorítom. Megpuszilom a száját. Nem engedem el.
– Na – szól.
– Jó. Bocs.
Még mindig nem engedem el.
– Biztosan nem hívsz be?
– Jajj – Ideges. – Ne haragudj, de ez – nem fejezi be.
– Oké, oké, bocsánat. Bocsánat. – Újra suttogásra váltok. – Ne haragudj! De az jutott eszembe, hogy, őőő
Az őőő hangos a befejezetlen mondat végén. A többi suttogás.
– Nem is jutott az eszedbe semmi – suttogja. Megint kedves.
– De igen, és ha behívsz, el is mondom, hogy mi. – Kicsit megszorítom a fogást a derekán.
– Ha. Ha. Ha. – válaszol kimérten, de közben mosolyog. – Ez elég béna volt.
– Ha nem hívsz be, akkor örök titok marad basszus – mondom eltökélten.
Most félhangon beszélünk mindketten. Én dörmögök, ő nyávog. Medve a macskával.
– Nem baj. Túlélem.
– Dehogy éled. Ez a titok az örök élet titka.
– Nem akarok örökké élni.
– Akkor most be kell hívnod. – Úgy mondom, mintha ezt most tényleg teljesen komolyan gondolnám.
Felnevet. Hátrahúzza a fejét, úgy néz rám. Pisze az orra.
– Hol az összefüggés?
– Összefüggéstelenül kell behívnod. – Továbbra is komolyan beszélek.
Ellágyul. Elfordítja kicsit a fejét.
– Cuki vagy. De nem lehet.
Kezdem feladni.
– De miért nem? Most komolyan!
Ő is komolyá rendezi az arcát. Megint hátrahúzza a fejét, hogy válaszoljon.
– Itt kurvák vannak! Mici, hívjad a rendőrséget, hogy elvigyék a kurvákat!
Elengedjük egymást. Ő hátralép.
A szembeajtó mögött kiabál a néni. Közvetlenül az ajtó mögött, és felénk beszél. Lehet érezni.
– A kurvákat el kell vinni a börtönbe! Hallod Mici! Hívni kell a rendőröket!
A lány már a kulcsával nyitja az albérlet ajtaját.
– Kurvák! Büdös kurvák!
A néni valószínűleg bolond. Érezhetően élvezi kimondani ezeket a szavakat. Duplára pörgeti az r-eket.
– Mici! Veszed a telefont?! A kurvák miatt!
A lány után nyúlok, megérintem a vállát. Rámnéz.
– Szia – suttogom. Nem tudom a nevét.
– Szia – szól, és rámmosolyog. Aztán belép a lakásba és becsukja maga után az ajtót.
– Kurvák! Kurvák! – kiabál a néni.
Nem mondok semmit. Megyek.
