November 17-én ünnepli első születésnapját a fővárosban élő embereket és az ő nagyszerű történeteiket bemutató Budapest Katalógus. Szöllősi Mátyás szerkesztővel beszélgettünk.
Szöllősi Mátyás leginkább versesköteteiről, komolyzenei koncertkritikáiról és drámáiról híres. Novelláiból nemrég készült rádiójáték, drámáját a Nemzeti Színházban mutatta be idén a Szimpla Társulat. Az írás mellett fotózik és a főváros lakóit bemutató Budapest Katalógus szerkesztője. Az oldal, amely az elmúlt egy évben közel 8000 Facebook-követőt szerzett, november 17-én ünnepelte első születésnapját. Ez hozott minket össze egy beszélgetésre.
Irodalommal, újságírással foglalkozol. Honnan az ötlet, hogy az utca emberét kérdezd?
A fotózás egy ideje része az életemnek, és egyre nagyobb darabot hasít ki belőle. Dolgozom a Szimplának. Pultoztam ott anno, most meg programokat szervezek, például színházat, meg blogot írok, és a hosszú eltöltött éjszakákból fakadóan jött az ötlet, hogy jó volna egy sorozat a városról – akkor még kifejezetten az éjszakai életet bemutatandó –, ami által feltárul, mi is zajlik itt, milyen arcok mozognak nap, mint nap az utcákon, helyeken, tereken. Aztán egy barátom mutatta a Humans of New York oldalát, és javasolta, hogy csináljam meg a magyar változatot vagy valami hasonlót. Akkor elkezdtem pörögni erre, hogy nyilván ne olyan oldalt készítsünk, mint az, és ebből jött, hogy konkretizálni kéne a helyszíneket, hogy tényleg szóljon a városról is, és ne „csak” az arcokról. Ebből kiindulva aztán elég sok ötlet felmerült, ami az oldal bővítésénél – ha például meglesz a honlap – jól jöhet, és jön is majd. Korábban egyébként készítettem interjúkat akár újságnak vagy kulturális portálnak, és mivel ötvözni tudtam a két műfajt, hogy fotózom is az arcokat és még beszélgetek is velük erről-arról, így adta magát, hogy ez egy konkrét, állandóan változó-alakuló formában folytatódjon.
Egyedül csinálod vagy csapatban dolgoztok?
Amikor elindult a projekt tavaly novemberben, még úgy állt fel a csapat, hogy Mohai Balázs és én készítettünk fotókat, Kovács Kata fordította a szövegeket angolra, Wolf Zita foglalkozott a webbel és Tóth Gábor dolgozott a designon. Jelen pillanatban a fotó és szöveg részét egyedül csinálom és Gábor az, aki még aktív - elkészültek a leendő honlap tervei, ennek a munkálataiban vagyunk benne, illetve Szombati Juli fordít, és Honfi Anna szerkeszti a Tumblrt, valamint segít nekem felkutatni az izgalmas arcokat. Hozzá kell tennem, hogy egyelőre nagyon minimális költségvetéssel fut a dolog, ami egyszerre jó is meg nem is. Jó, mert a Facebook aktivitáson érezzük, hogy szinte pénz nélkül is sikeres tud lenni egy dolog, ha koherens, minőségi tartalmat közvetít, és persze függetlenek vagyunk, ami fontos. Rossz, bár ezt azért idézőjelbe kéne tenni, mert így nyilván nem lehet minden résztvevőben a lelkesedést olyan szinten tartani, hogy a végtelenségig ezzel a projekttel foglalkozzanak. Itthon nem könnyű, és ahogy más, esetleg hasonló jellegű oldalakat figyelek a világban, mindegyik mögött áll már valaki, aki rentábilissá teszi a projektet - ezt most anyagi értelemben mondom.
Ha egy sztorit kiemelhetnél, mi volna az?
Nagyon sok érdekes sztori van, így inkább általánosságban mondanám azt, hogy most már szinte nap mint nap szembetalálkozom azokkal, akikkel beszéltem, akikről kép készült. Ez is lebegett bennem egyfajta célként, hogy jó lenne valami finom szövetet létrehozni a városon belül, hogy megismerjék egymást az emberek, mert van közös pont, van érdeklődés és nyitottság egymás felé, és ebben benne van az, hogy „láttalak a Budapest Katalógusban”. Vicces, ahogy pár hónappal később összefutok valakivel, és egymásra mosolygunk, vagy meg is állunk beszélgetni, és egyrészt onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, másrészt alapból jó érzés az, hogy van mit mondanunk egymásnak. Néhány napja fotóztam egy lányt, aki Sopron mellől származik, még csak két hónapja él Pesten, bent Erzsébetváros közepén. Abban, amit elmondott, erősen érződött, hogy hiányzik neki a zöldebb, élettel telibb környezet, s hogy neki ez a sok beton és a rengeteg ember még nehéz, kissé idegen, lélek nélküli. Kommentben persze rögtön beírta valaki, hogy nézzen körbe, ez a város nem lélektelen, és hogy el kellene kezdenie élni. Számomra azért fontos ez a momentum, mert itt nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, hanem, hogy elmondhatták az érveiket. Ha ezt valaki olvassa, talán elgondolkodik azon, hogy nagyon is különböző módon működünk, más dolgok fontosak, és sem ez, sem az a hozzáállás nem rosszabb, és hogy az ellentétes vélemények nem zárják ki egymást, ahogy nekünk sem szabad kizárnunk egymást semmiből.
Mi a legmeghökkentőbb történet?
Meghökkentő történetből is rengeteg van. Egy idős hölgy esetét emelném ki, akit szó szerint fejbe lőttek Dunaharasztin, aztán felépült, azóta már dédunokái is vannak. Engem az a kettősség, látszólagos ellentmondás döbbent meg és nyűgöz le, hogy annak ellenére, hogy sokszor panaszkodnak az emberek, milyen nyitottak tudnak lenni esetenként. Szerencsére, úgy tűnik, jókor „kapom el” az embereket, mert nagyon durva visszautasításban nem volt részem. A megszólítottak nagyobb része megáll, elbeszélget, még ha nem is megy bele abba, hogy fotót készítsek róla. Az a tapasztalatom, hogy az embereknek nagyon nagy szüksége van arra, hogy meghallgassák őket. Ha túljutunk az általános problémákon, hamar izgalmas vizekre eveznek, és érdekes dolgokat árulnak el az életükről. Ahogy figyelem, nagyon sok probléma abból adódik, hogy mondjuk anyagi okok miatt – akárhogy is, ez egy elég lényeges faktor – nem tudják megvalósítani terveiket. Nem képesek elindulni egy bizonyos irányba. Sokan szoronganak, félnek attól, hogy nem lesz sikeres az, amit elképzelnek. „Miért pont nekem sikerülne?” – teszik fel a kérdést. Gyakran kapom meg azt a kérdést is, hogy „Miért pont rám volnának kíváncsiak az emberek?”
Rád hogyan hat ez a munka?
Minden tekintetben megmozgat, hiszen gyorsnak, pontosnak, tettre késznek kell lennem minden nap. Az írásra kifejezetten jó hatása van, már ha csak a történetekre, a nagyon különböző nyelvhasználatra, különféle szituációk kezelésére, az azokhoz való alkalmazkodásra gondolok. Egyre inkább hagyom magam sodortatni. A koncentrációban is nagy segítség, mert egy ilyen „anyag” elkészítésekor tűpontosnak kell lennem. Ez nem egy műtermi fotózás: beszélgetés közben azt is ki kell gondolni, hogyan készüljön a kép, figyelni kell a reakciókat. A sztenderd kérdések legtöbbször nem működnek, mindig kell olyasmi, amivel tényleg ki tudok húzni épp abból az emberből valami rá jellemző, különleges dolgot. Nem könnyű.
Mik a Budapest Katalógus közeli-távoli céljai? Milyen konstrukcióban lehetne rentábilis a dolog és nem csak „szívügy”?
Az elsődleges cél a sokszínűség, hogy nagyon különböző arcokat mutassunk be, és az, hogy egyre nagyobb területét fedjük le a városnak. A legközelebbi cél a honlap elkészítése, amivel egyre jobban állunk. Gábor nagyon szép terveket készített. Klassz volna egy támogató, de nyilván az sem mindegy, ki vagy mi az és hogy illeszkedik a projekthez, és mi hogyan illeszkedhetünk az elképzeléseibe. A hasonló tematikájú külföldi oldalak hamar találnak támogatót. Magyarországon nehezebb, rögösebb az út, jobban meg kell küzdeni mindenért, és többszörösen jól kell teljesíteni, hogy felfigyeljenek az emberre, ami tényleg összefügg azzal, hogy a legtöbben lehajtott fejjel járnak, és nemhogy a Budapest Katalógust nem látják, de annak a háznak a homlokzatát se, ahol évtizedek óta élnek.
A közel 8000 Facebook lájkoló hogy jött össze?
A Katalógus esetében a kedvelők 80-90%-ban organikusak. Volt néhány megjelenés, ami nagyot dobott az oldalon (Kortárs online, szeretlekmagyarorszag.hu, Orient Rádió, RTL Klub), és kipróbáltuk néhányszor a fizetett hirdetést. Ez pár ezer forintos tételt jelent a Facebookon. A tapasztalat az volt, hogy számít a fizetett hirdetés is, de mivel nincs támogató a projekt mögött, ezt nem tudtuk komoly alapokra helyezni, ami egyébként egyáltalán nem baj.
Jelenleg még mi mást csinálsz és mik a terveid?
Természetesen sok minden jár a fejemben. Egy prózaköteten dolgozom most igen aktívan, ami hét vagy nyolc hosszabb novellát, elbeszélést tartalmaz majd. Ez egyébként nagyban kötődik a városhoz és a Katalógus készítése közben szerzett tapasztalatokhoz is. Szeretnék sokat fotózni, vannak témaötleteim, külföldre is megyek egy projekt kapcsán. Verset most kevesebbet írtam, de alakul a következő kötet. Nem idén fog megjelenni, az biztos. Egy-két éve újra elkezdtem kosarazni, egy olyan csapatban, ahol barátok vesznek körül. Sok erőt ad maga a mozgás, és ők is, csak nehéz összeegyeztetni a munkáimmal, főleg, hogy most kreatív írást tanítok egy egyetemen. Visszatérve az írásra; ami tényleg igazán mozgatja a fantáziámat, az a drámaírás, de számomra az a legösszetettebb. A fejemben ott van már a szöveg, csak jó volna, ha nem kéne aludni, és mondjuk éjjel csak ennek a papírra vetésével foglalkozhatnék. Miket is beszélek… imádok aludni!
