Pasi szólóprodukció és háromtagú csajegyüttes nyújt hasonló színvonalú, mégis nagyon különböző lemezeket az év vége felé. Ex Hex vagy Baxter Dury? A válasz: mindkettő!

Ex Hex – Rips
Merge, 2014

„Kurva jó, a Bangles lefekszik a Televisionnel, aztán a Television a Runaways-szel, kb. ennyi.” Nagyjából így foglaltam össze Pannikának az Ex Hex erényeit a napokban, ennél velősebb meghatározást pedig ma sem tudnék nyújtani. Bolondos színes borító, Merge-pecsét a bakelit hátulján és harminc-negyven pluszos csajok, akik a klipekben vámpír- és párducruhában ugrándoznak ufók és pöttyös effektek között. Lehet valami nagyszerűbb ennél? Az énekes-agytröszt Mary Timony már nem tapasztalatlan, zenekaraival (Autoclave, Helium, The Spells, Wild Flag, stb.) Ian MacKaye Dischordjától Calvin Johnson K-jéig végigjárta az amcsi függetlenrock szamárlétráját, a görcsmentes és búvalbaszott hangulatot fokozatosan vetkőzve le olyannyira, hogy aktuális főállása debütjén már kisiskolásmódjára énekel arról, hogy te lehetnél a vízesésem, ooo-óóó. Vannak, akik szerint a kiemelkedő dalok hiánya az enyészetbe löki a lemezt, nekik azonban ne higgyünk. Eleinte én is úgy voltam, hogy értem, nagyszerű, csak épp nincs benne semmi eredeti; viszont két hét és három országhatár után át azon rágódok, hogy annyira tehermentesen elbűvölő, hogy se nem akarok, se nem tudok megszabadulni a Rips-től. Gitártorzítás nemigen van, a dallamok mind a hurkapálca közepébe találnak a céllövöldében, a csajos vonalvezetés pedig eszméletlen, és csak harminchat perc az egész. Ennél többre igazán nem vágyhat senki.

Baxter Dury – It’s A Pleasure
PIAS, 2014

Ian Dury-től én csak a 77-es csizmás-gatyás lemezt hallgattam, az alapján egyértelmű, hogy a fia, Baxter, ezerszer jobb dalokat ír, mint ő. A megmosolyogtató kiejtést persze nem sikerült levetkőznie, az unalmasan paraszt kocsmahangulatot viszont igen: a szolid sikereket meghozó 2011-es Happy Soup korongján szellemes-hangszeres popzene szól, jangly és ska hatásokkal, erotikus-aranyos női leheletekkel, gyermekdeden lefingott megszólalással. A 41-éves palit még szűk sajtólefedettsége alapján is olyan menő playboy-nak lehet elképzelni, akiért Pedro Almodovar és Frank Black rajong, és aki Babyshambles tagokkal és Craig Silvey-vel rögzít lemezt egy puccos belga stúdióban, így az, hogy szó szerint ez történt, nem is meglepő. Újdonsült rajongótábora elég indokot adott neki arra, hogy addig üsse a vasat, amíg meleg, így ameddig előző korongja hat évig készült, ez most csak háromig, a sietség mégsem érződik - más viszont igen. Bánatos kedvetlenedés lengi körbe az egészet, egy kicsit poszt-punkos, kicsit őszies csavarral megtoldva az alapvetően még mindig egy elegáns tábla csokira emlékeztető hangulatot, ami nem minden esetben baj. Az Other Men’s Girls-ben szívszorító, amikor a lányok azt mondják, hogy nem hordanak sminket; a Police végén jólesik hallani, hogy hú-há-há; és az is bájos, hogy a Petals-ban olyan kisbabajáték szerűen sípol az elektronika. Hogy ez a lemez jobb vagy az előző, abba nem szívesen mennék bele, mert nagyon környezet-, ember- és évszakfüggő a dolog. Márciusban tuti, hogy inkább a Waitress In The Sky-ra fogok örülni a napsütésnek az It’s a Pleasure helyett, most október-november környékén viszont más pasik csajaira gondolva; vagy csak olyanokra, akik nélkül még a Schlossgarten is unalmas kicsit, ideális kedvcsináló és persze – elvevő.