A kutyát korán kell levinni olyankor, amikor találkozunk. Akkor is korán kellett levinni, amikor még volt munkám, és nyolcra jártam dolgozni, de ez most más.

Több bennem a lendület. Nagyjából egyidőben veszítettem el a munkám, és fordultunk mi komolyabbra. Ezt hívják istenverte szerencsének. Tehát a kutya le van vive, az előző napi koszos edény el van mosogatva, a kapucsengő csengetése pedig várva vagyon. Ne ugass, mondom a kutyának, könyörögve kérem tőle, összefogom kicsit két kézzel a pofáját, nyüszög is. Tudod, hogy nem szereti. Tudja hát. Utálok mosogatni.

A lift kinyílik. A rács nyikorog. Ha lehet nagyon bejönni, akkor ő úgy jön be, hogy nagyon. Ideteszi magát az előszobámba, és van. A kutya persze ugat.

Jó a fantáziája. Komplett történeteket talál ki nekem arról, hogy Leli a második világháború idején milyen politikai nézeteket vallott, fényképes dokumentumokkal alátámasztja, hogyan nézett a világra, és mindennek tetejébe zavarba ejtő részleteket közöl nemcsak Leli szexuális szokásairól, de szíve minden rezdüléséről is. Leli amúgy három éve született. Én írtam. A mai napig fogalmam sincs arról, hogy ki lett ki által, Leli-e általam, vagy én általa, és ez bármennyire is banálisan hangzik, így van, és kész. A Zsúrpubival pontosan ugyanígy vagyunk. Lett nekünk valahogyan, de nem igazán tudjuk, hogyan. Leli és Zsúrpubi a végtelenben találkoztak, mi meg közben itt az előszobában. A kutya akkor is ugatott. Arról mondjuk sohasem sztorizik, hogy Lelinek volt-e kutyája. Ugyanígy azt sem tudom pontosan, hogy a negyvenes évek közepén, a közös történetük előtt a Zsúrpubi vajon megosztotta-e valakivel a szobakonyháját a Ferencvárosban.

Szakítottunk többször is, bár nem vagyok tisztában teljesen a szónak a jelentésével, főleg a mi esetünkben nem. A legmeghatározóbb homályos értelmű szakításunk nála történt. Akkor jártam ott először. Oda kellett valahova mennem először, ahová egyben utoljára mentem, hittem akkor nagyon okosan és patetikusan. Meghatott és megijesztett a furcsa gesztus, a férfias rendje, tisztasága és a mi ehhez képest teljesen összeszedetlen beszélgetésünk. Odaragadt a fenekem a bőr kanapéhoz, az erkélyen meg belevágott hátul a combomba a fa ülőgarnitúra. Még szakítani sem tudtunk rendesen. Olyan furcsán oldalra csatoltam fel akkor a frufrumat, ahogyan se előtte, se utána nem hordtam. Szakítósfrizura, írtam neki akkor zavaromban SMS-ben.

Ülök az ágyon, ő kint ül az előszobában. Egészen pontosan kint ül a saját laptopjával az én előszobámban. Felszólít, hogy írjak. Határidőm van, ő pedig szabit vett ki, hogy együtt legyünk. Viszont írni kell. Ő addig majd filmet néz közben. Jó. Kell fülhallgató? Keresek, szívesen, tényleg. Várj, ez nem jó, de valahol van másik. Ezt azonnal hagyjam abba. Néha szétnyílik a fürdőköpenyem, néha kompromittálóan feltolja a szemüvegét a középső ujjával. Ne húzzam az időt, írjak már.

Múlt héten megkértem, hogy adjon nekem minden nap egy szót, és majd én leírom azt, ami arról eszembe jut, mert írni kell. Lusta vagyok, halogató, és ő ezt pontosan tudja. Azt is tudni véli, hogy valami ilyesmiben mégis jó vagyok. Viszont a határidő az határidő, és a szabi az szabi. Találtam fülhallgatót.

Kuss.

Jó vagyok.

Írni.

A kettővel ezelőtti szavunk az ölelés volt. Írtam róla valamit, meghalt benne egy ember. Jó lett, azt mondja, nagyon jó. A második szavunk a vagyis volt. Írtam róla valamit, de nem lett jó. Új szót kértem. Beenged, mondja harmadiknak. Ahogy egy nő egy férfit, mondjuk úgy, mondja.

Hát köszi.