Két típus, a bohém individuum és a kollaboratív lény feszül egymásnak Ariel Pink és Ty Segall idei, kiváló munkáin, a párbaj egyértelmű győztese pedig a közönség.

Ariel Pink – pom pom
4AD, 2014

Több okot is fel lehet sorolni amellett, hogy miért a pom pom az eddigi legjobb Ariel Pink lemez. A két nyilvánvaló közül az egyik, hogy Kim Fowley, a borzasztó Runaways menedzsere is társszerzősködik az anyagon, márpedig valami, aminek a legkisebb köze is van az emberhez, aki a művészeit kutyaszarnak hívta, zsigerből lenyűgöző. A másik az, hogy a korongon az utóbbi fél évtized legnagyobb hatású könnyűzenésze (ezt akár lehet nagy kezdőbetűkkel is írni, tehát A.U.F.É.L.H.K) nem csak egy tucat, hanem majdnem húsz számon keresztül hoz olyan színvonalat és esztétikai kaleidoszkóphatást, amire Grimes csak irigykedhet, és igazából ez már önmagában rácáfol minden olyan tényre, ami szerint nem a pom pom az eddigi legjobb Ariel Pink lemez. Semmi sem volt akkora befolyással a nemzetközi alternatív undergroundra, mint hogy bolond és zavaros nemi identitású emberek hülye frizurákban hordanak hülye ruhát, hallgatnak hülye zenét, viselkednek úgy, ahogy vidéki depressziós tinikorukban sosem merészeltek, és gondolják mindenféle szégyenérzet nélkül azt, hogy a rossz az új jó. Retró persze eddig is volt, sokan eddig is hordtak bő öltönyt, mert az olyan vicces volt, de az, hogy itt ülök a munkahelyemen egy Escher-mintás pólóban és egy teljesen idióta szétvágott kutyás pulcsiban és sokkal magabiztosabbnak érzem magam, mint rengeteg inges konzervatív informatikus/közgazdász, az sosem történhetett volna meg, ha ez az ember nem szenvedi végig az elmúlt tizenakárhány évet, ír ilyen fantasztikus szerzeményeket és meri rózsaszínre festeni a haját. Egyetlen egy dolog javíthatna a korongon: ha rajta lenne a Round and Round.


Ty Segall – Manipulator
Drag City, 2014

Több okot is fel lehet sorolni amellett, hogy miért a Manipulator az eddigi legjobb Ty Segall lemez. A kettő közül az egyik, hogy a San Franciscói fiatalember is elkezdett Ariel Pinkesedni: csillámport ken a szemére, Russel Mael-módjára visít, színes-bolond esztétikát hirdet és különböző stílusokat egyesít össze. A másik az, hogy a korongon az utóbbi fél évtized nemzetközileg is elismert nagyon termékeny zenésze nem csak egy tucat, hanem majdnem húsz számon keresztül hoz olyan színvonalat és glam-revivalt, amit eddig, morcos zajongóként nem igazán mert, ez pedig bárkinek bemutatja, hogy az ösztöneidtől és az új befogadásától nem szabad félni. Ha művészetileg olyan dolgokat akarsz, amikkel másokat esetleg elriasztasz, akkor valószínűleg nem te vagy a hibás, hanem ők. Ha nem akarod, hogy a lemezed úgy szóljon, mintha konzervdobozokat flexelnénk szét, azt viszont igen, hogy szép, polírozott, az elemi energiát és állatiasságot változatlanul közvetítő hangzása legyen, amiben elfér a fuzz mellé a szinti és a vonós is, akkor tedd ezt. Segallnak még van hova fejlődnie, az arcát nem meri tisztán felvállalni, kicsit bujkál és szégyenlősködik, önbizalmilag szerintem nincs száz szálakéig rendben. Ez viszont azt jelenti, hogy képes lesz még ennél sokkal jobb dolgokat is csinálni. Már megmutatta, hogy négy-öt év sem elég arra, hogy kiszáradjon az a kút, amiből megállíthatatlanul, vödörszámra hozza a jobbnál jobb dalokat. Azt viszont még csak most kezdi el kifejteni, milyen is ő valójában. És nagyon várom azt, amikor utómunka és torzítóeffekt nélkül, úgy fog közvetlenül a kamerába vigyorogni, ahogy Iggy Pop a Lust For Life borítóján.