Mindig ki kell szállni, kinyitni a keskeny a garázsajtót. Skodára volt tervezve, nem erre a Peugeot-ra. Beállok és bezárom a kétszárnyú deszkaajtót a lakattal.
Elindulok előre. A két társasház között egy keskeny járdán lehet átmenni. A járda egy aszfaltcsík két drótkerítés között. Úgy egy méter van a két négyzethálós drótrács között. Megállok, előveszem a telefonom. Rányomok az utoljára hívott számra.– Szia! – Lelkes és meleg.
– Szia. Csak hallani akartam a hangod. – Gyerekesen mondom.
– Hát itt van. – Mosolyog.
Hallgatunk.
Érzem a torkomban a vágyódást.
– Hogy azon gondolkodtam – elhúzom –, hogy eléggé jó lenne hozzád menni most inkább.
– Hát az nem lenne rossz. – Lehetne szemrehányó is, de nem az.
– Ott lenne például a hajad. – Mosolygok.
– A hajam! – nevet.
– Igen, ott várna a hajad.
– Külön?
– Hülye, nem külön. A derekaddal!
– Ők mennének eléd az ajtóhoz?
– Igen! Meg a szád. Ő is ott lenne velük.
– Igen. Valószínűleg ő se bírná ki, hogy eléd ne szaladjon. – Meleg a hangja.
– A többiek beljebb várnának.
– Hol?
– Hát szerintem valahol az ágyad környékén.
– Arrafelé? – Nevet. – Biztos?
– Igen, most, hogy belegondolok, egyértelműen az ágyad környékén lennének. Ott lenne a vállad. A nyakad. A gyönyörű pici melled. Az egyik meg a másik.
– Ők most is várnak. Nagyon.
– Jaj.
– Na és a többiek? – szólal meg egy idő után.
– Ó, ott lenne mindenki. Nagy lenne az öröm. A köldököd szabályosan a nyakamba ugrana.
Nevet. – A nyakadba!
– Fú de még hogy! A melleid csak úgy ugrálnának.
– És a fenekem?
– A fenekeddel folyamatosan egymás kezét szorongatnánk. Mint két államelnök.
Megint nevet.
Aztán hallgatunk.
– Te egy nagy lüke vagy – szólal meg aztán.
– Imádok veled szerelmeskedni.
– Én is veled.
Nem szól. Én sem.
A bal mutatóujjammal folyamatosan megrajzolom a rácskerítés egyik négyzetét.
– Tökéletesen belém illesz. – mondja aztán.
– Jézusom. Igen. Te meg tökéletesen körém.
– Nem lenne nehéz hozzám jönni.
– Hát fizikailag nem. Három utca. – Nevetek, de szorul a torkom.
– Igen. – Ő is nevet, de ő lelkesen.
– Hagyjuk ezt! – Kérem, nem felszólítom.
– Jó. Hagyjuk.
– Na és mi lenne még? – szólal meg. Újra vidám. – Csak a köldököm ugrana a nyakadba?
– Dehogy! Egyenként felvennék mindenkit!
– Szerintem nagyon örülnének neki!
– És puszit is kapnának!
– Jaj de jó!
– Van, akit le is smárolnék, ami azt illeti.
– Kit? – megjátszottan izgatott hangja.
– Nem mondom meg. Ki kell találnod.
– Hát – lassan mondja. – Szerintem tudom, kiről van szó. Az biztos, hogy visszacsókolna.
– Úgy imádlak.
– Igen? – Nem hitetlenkedik, inkább úgy kérdezi, mintha biztos akarna lenni benne.
– Igen.
Az ujjam most két négyzetet követ a drótkerítésben. A sarkuknál találkoznak. Fekvő nyolcas, csak szögletes.
– Na menjél.
– Tegyük le? – meglepett a hangom.
– Igen.
– Jó. Vágyom rád.
– Én is rád.
– Csókollak.
– Szia.
Befejezem a hívást. Elteszem a telefont. Megütögetem a kabátzsebem, hogy benne van-e a kulcs.
Az utcai kapun megyek be a lépcsőházhoz. Egyes a kapukód, földszint egy. Beütöm a kódot. Hallom, hogy odabent pittyeg a kaputelefon.
Felszaladok a négy lépcsőn. Kinyitom az ajtót.
– Apa lesz az! – szólal meg anya.
– Apaa! – Mostanában tanulta meg kimondani ezt a szót.
