Hogyan inspirál a félelem? Milyen szerepet szánunk a zenének? Hol kezdődik az alkotói agresszió és hogyan jutunk el A-ból B-be, miközben a K6is12-t hallgatjuk? Interjú.

Kalotás Csabával legutóbb Accretion című, a Naprendszerről szóló filmje kapcsán beszélgettünk. Bár a film munkálatai még zajlanak, egy újabb projektje, a K6is12 elkészült, mely egy zenés-fényképes utazás, és annyira egyszemélyes, hogy majdnem nem jelent meg. Az egykori Realistic Crew-tag öntisztító terápiára indult.

A legutóbbi beszélgetésünk óta több, mint egy év telt el. Most feltűnően nagyobb harmóniában vagy magaddal. Ez ennek a projektnek köszönhető?

Nem akarom elpátoszoskodni, de igen. Valahogy így képzelem el a nőknél a szülést. Annyi mindent adott ez az alkotói folyamat, hogy úgy gondoltam, ez annyira jó, hogy nem is kell kiadni. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, de olyan volt ez az egy év, mint egy szuperjó egyszemélyes osztálykirándulás. Kezdtem úgy érezni, hogy változtatnom kell valamin, különben egy droid maradok a számítógép előtt. Minden szakaszlezárás egy új szakasz kezdete. Nem a Holdra szálltam le, egyszerűen csak egy olyan alkotói élményben volt részem, amilyenben még sohasem.


Hogyan ismerted fel az állapotot, hogy ezt megteheted?

Van az a közmondás, hogy arra van időd, amire akarod. Ezt nagyon megtanultam ezalatt az idő alatt. Amikor már nem volt semmilyen más impulzus az életemben, csak az, hogy a megrendelőim között ingáztam, és egyedül tőlük volt visszajelzésem. Így.

Volt azelőtt olyan ötleted, ami ennyire létre akart jönni?

A Realistic Crew-ban is tét nélkül csináltuk a lemezeinket, de az nyolc ember munkája volt, olyan, mint egy focicsapattal végigjátszani egy bajnokságot.

Beszéljünk a projektről. Értem, hogy a zene és a kép összefügg egymással, de mivel filmzenéket írsz, nem akartad volna most mellőzni a vizualitást? Miért érezted, hogy a zenéhez fotókat is készítened kell?

Három dolgot szeretek a legjobban: utazni, fényképezni és zenét írni. A fényképezés az apám révén mindig jelen volt az életemben. A másik, hogy slágerírásban szar vagyok. A zene mindig egy történet elmesélése és egy hangulat átadása. A-ból B-be tartasz. De ezt azért is gondolom így, mert filmzenéket készítek. Nekem mindig is a képek voltak meg előbb, mint a zene.

Az album tizenkét trackből áll, mely az év tizenkét hónapjának felel meg, s a fényképekből mindig kiderül, hogy hol vagy éppen. Egyszer a Hármashatár-hegyen, aztán Dobogókőn, majd Izlandon és Sanghaj-ban. Hogyan jutottál el ennyi helyre?

Egy forgatás miatt jutottam el másodszor Izlandra és másodszor Kínába is, ahol volt időm a saját dolgaimmal is foglalkozni. Én egyébként ősbiciklis vagyok, de azért vettem ezt a kocsit, és azért tanultam meg vezetni, hogy a projektet megcsinálhassam. És azért jöttünk most a Hármashatárhegyre, mert itt készült el a legelső fotó. Az autó szimbóluma is annak, hogy mehetnékem volt.


A fotókból rájövünk, hogy gyakran töltöttél éjszakákat erdőben, vagy hegyek között. Valamiért ez a kérdés jut eszembe: nem féltél egyedül?

Mérlegeltem, hogy mi a fontosabb: az, hogy féljek, vagy hogy elkészítsem a képeket és a lemezt. Köztudott, hogy a Toldi Mozi épülete - ahová sok szállal kötődöm - a világháború idején elfekvő kórházként üzemelt, és állítólag ott maradt néhány lélek. Mivel a Realistic Crew stúdiója is a Toldiban volt, sok éjszakán át dolgoztam a mozi pincéjében. Egyik éjjel, amikor éppen zenét írtam, a kuka egyik pillanatról a másikra helyet változtatott. Akkor azt mondtam, hogy ez így nem mehet tovább, nem félhetek ennyire, és mondtam a szellemnek, egyezzünk meg abban, hogy egyikünk se bántja a másikat - én zenét írok, ő meg kísértsen nyugodtan. Ezt leszámítva persze vannak reális félelmek is egy erdőben, például amikor szemtől szemben találod magad egy szarvassal, vagy egy vaddisznóval. Ez utóbbi keményebb, állítólag nekem nagy szerencsém volt, mert nem kerültünk konfliktusba. Tényleg olyan, mint a rajzfilmekben: óriási háta van és kicsi segge.

Az esetleges félelmek megjelennek a zenében valamilyen formában?

Nem. Sokan mondják, hogy sötét ez a lemez, de szerintem nagyon is pozitív.

Az Accretion című filmeddel kapcsolatban hivatkoztál Ligeti György zenéjére, mint inspirációra. Most milyen inspirációid voltak?

Angelo Badalamenti szintén nagy hatással van a munkámra. Már sajnos nem tudok úgy bemenni egy erdőbe, hogy meg ne szólalna a Twin Peaks zenéje a fejemben. Vagy ott van David Shire, aki a Szomat esti lázhoz, vagy Coppola The Conversation című filmjéhez írt zenét. És voltam olyan hülye, hogy tizenöt évesen megnéztem a Blair Witch Project-et. Mint sokan, én is úgy jöttem ki a moziból, hogy ha az a történet igaz, akkor nem akarok tovább élni. (Persze ezen inkább nevetek utólag.) Ezek a dolgok összegződnek, amikor egyedül vagy az erdő gyomrában, de maga a félelem nem játszott szerepet a végeredményben.

Mégsem lehet a kettőt különválasztani.

Akkor úgy van benne, hogy nem tudok róla. Ha érzek valami gyengeséget, inkább nekimegyek „on the spot”. Igaz, a félelemmel nem mint pszichológiai állapottal, hanem mint alkotói eszközzel, nagyon szeretek élni. Mert eufórikus, amikor szembemész a félelmeiddel. Ha jönnie kell annak, amitől félsz, akkor jöjjön. Ha a Kék Bársonyt (szintén Badalamenti zenéjével) nyitottabb szemmel nézed, rájössz, hogy egy nagyon jó komédia. Szeretem az atmoszférát is, amiben játszódik: kisváros, ahol semmi nem történik, de valami nagyon furcsa dolog van a levegőben.


Van egy érezhetően klasszikus iránya is a lemeznek.

Örülök, hogy ezt mondod, de tudásban nem érek fel egy klasszikus zeneszerzőhöz.

Az egyik track erősen kilóg a többi közül, közös munka Birtalan Áronnal. Ő hogyan jött a képbe?

Áronnal teljesen véletlenül Izlandon, egy kocsmában találkoztunk. Én ismertem a munkáit, és ő is ismerte a Realistic Crew-t, de nem voltunk személyes ismerősök. Ragaszkodtam hozzá, hogy közreműködjön, mert csak három napot töltöttünk együtt, de olyan volt, mintha évek óta barátok lennénk.

Ha ezzel az albummal turnéra indulnál, hogyan képzelnéd el a megvalósítását?

Mindenképpen természetben. Van is pár ilyen zenekar, az úgynevezett dark jazz, vagy doom jazz műfajban. A koncertjeiken két választásod van: vagy felállsz az első öt perc után, mert unod, vagy hagyod, hogy elvigyenek A-pontból B-pontba. Megkerestek egyébként az A38 Hajóról, hogy csináljunk ott egy koncertet, ami hatalmas megtiszteltetés, de egyelőre azt kellett válaszolnom, hogy nincs zenekar. Viszont ez egy olyan motiváció, hogy azt mondtam, ha erre nem kapjuk össze magunkat, akkor semmire.

A képek és a zene szervesen egymáshoz tartoznak, pedig nem törvényszerű, hogy sikerüljön ezt elérni.

És nagyon érdekes, sokan azt panaszolták, hogy nem üt oda a zene, és ugyanők hiányolták a képről az embereket is.

Kell, hogy az legyen a zene célja, hogy üssön?

Sokan azt várják tőle, ezért mondtam neked korábban, hogy a slágerírásra alkalmatlan vagyok. Nem eszközöm ez a típusú alkotói agresszió, hogy meg legyen mondva mindenkinek, mit érezzen. A zene azért egy csodálatos dolog, mert egy olyan folyamat, amit sehol nem lehet megfogni. Az instrumentális zenét azért helyezem az énekes zene elé, mert a szöveg nem ad neki platformot, amin gondolkodnod kell, hanem valahol elhelyez téged egy vákumban. Nem kötöz oda a földhöz. A popzenét ezért nem tudom értelmezni. A cél az, hogy a zene olyan élmény legyen, mint egy álom.

Milyen folytatás jöhet szóba?

Olyan, hogy belekezdek egy új projektbe.