Vagy testmaszk? Azt meg hova húzzuk? A lelkünkre, a tudatunkra, álmainkra és a valóságra. Megnéztük az aUTONÓM zÓNA kísérleti showját a Trafóban.
Az aUTONÓM zÓNA megálmodóinak többsége már nem első alkalommal indított útjára műfaji különlegességet, korábban a Végtelenbe zárva, a Por-hüvely, illetve a Bőrhártya címet viselő produkciók révén is tanúi lehettünk hasonló összművészeti törekvéseknek. Jelenleg a Jurányi Ház tagjaként működő Természetes Vészek Kollektíva 1984 óta színesíti a színházi palettát, tevékenységük során egyidejűleg alkalmazva a különböző művészeti ágak eszköztárát. A társulat alapítója Árvai György díszlet-, hang- és látványtervező, aki a koncepció elkészítése mellett személyes közreműködője is az előadásnak. Színházi munkái mellett a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára, 2011-ben pedig Jászai Mari-díjjal tüntették ki.
A Kollektíva egyik fő célja, hogy egyedi megközelítéseik révén lehetőséget adjanak a nézőknek, hogy asszociációik alapján találjanak választ a produkciók által felvetett kérdésekre. Mostani bemutatójuk tökéletes példája ennek az áramlatnak, a közönség egyes tagjai nagy valószínűséggel eltérő történeteket tudnának megfogalmazni arról, mit is láttak valójában a színpadon november 21-én és 22-én a Trafóban.
Egyfajta metamorfózisként élhettük meg az estét, melyben egyformán kivételes szerep jutott Góbi Ritának és társulatának, Szűcs Edit divat- és jelmeztervező művészetének, a MOME (Moholy–Nagy Művészeti Egyetem) textiltervező szakos hallgatóinak – név szerint Bakos Bogi, Bokányi Nóra, Hegedűs Dóra, Merényi Zita, Nógrádi Nelli –, valamint a Korai Zsolt által életre hívott animációnak és a Fineartsmusic zenéjének is. Utóbbi a hanghatásokat sokszor az elviselhetőség határáig fokozta, majd kellemes, dallamos oldással kompenzálta, összhangban a kivetítőn látható motívumokkal. Ezen a téren is sokat bíztak a publikum fantáziájára, némi odafigyeléssel például egy folyamatosan átalakulóban lévő DNS szálat is felfedezhettünk a gyorsan változó képi világban. Néha bizony nehéz döntés elé kerültünk, hogy a vetítő táblát nézzük, vagy a táncosok mozdulatait és a jelmezeket csodáljuk. Legszívesebben egyszerre koncentráltunk volna mindenre egyazon időpillanatban, hiszen a heterogén művészeti megnyilvánulások elválaszthatatlan egységet alkottak.
A produkció koreográfiája Góbi Rita érdeme, aki társulatával 2006 óta aktív részese a kortárs táncművészetnek. Az együttes színházi bemutatóikon túlmenően a legkülönbözőbb helyszíneken lép fel, így köztereken, vagy akár kirakatokban is találkozhatunk velük. Általában rendhagyó és extravagáns módon késztetik gondolkodásra közönségüket, formanyelvüket a sokszínűség, az expresszív látványvilág és a speciális ruhaköltemények jellemzik. Szűcs Edit ezúttal sem hétköznapi jelmezeket alkotott, ugyanakkor a kreációk a MOME tanulóinak munkáját is dicsérik. „Az emberi test számomra épp olyan önkifejezésre alkalmas eszköz, mint a festőnek a vászon. A testmaszkok látványvilágával új struktúrát kívánok teremteni, amellyel egymásba záródó világokként képzelhetjük el a szellemet és az anyagot, a testet és a lelket, az álmot és az ébrenlétet, a tudatot és a tudattalant is.” – Vallja az iparművész. A táncosoknak köszönhető érdekesség, hogy a magas sarkú cipő hiányát féltalpon történő közlekedéssel pótolják.
Az előadás egyik kulcsfogalmaként a változást említhetjük. Az evolúció, az egyes élőlények, a mozdulatok és az előadást nagymértékben meghatározó divat is állandó változást mutat. Kezdetben „bebábozódott” alakokat látunk a színpadon, a szükségszerű és elkerülhetetlen átalakulás tényétől, vagy akár épp a pillanatnyi tehetetlenségtől szenvedve. Később kikerülnek a burokból, egyre emberibb formát öltenek, mely transzformálódást a jelmezek is követik.
Újra és újra megjelennek táncosok, mindig kicsit másképp, egymáshoz való viszonyuk is széles skálát jár be, miközben a felettük vetített animációk is azt sugallják, ennek sosem lesz vége. Paradox módon a változás állandóságát közvetítik, a megállíthatatlanul hömpölygő folyamatot pedig csak a valós – vagy éppen hogy látomásos – divatbemutatóként megkoreografált jelenetek képesek megszakítani. A fehér, mennyasszonyok sokaságára emlékeztető kosztümök mellett egyedül itt jelenik meg a fekete szín a modelleket instruáló férfi személyében. A darab nőiességét tovább erősíti a középen álló, kiemelkedő nőalak, aki végig figyelemmel kíséri az eseményeket, de nem avatkozik közbe. Jelenléte valamilyen felsőbb erőt, sorsszerűséget áraszt.
Az emberi kapcsolatokban a megfelelő kommunikáció hiánya, a magány, valamint az egész elgondolás végzetszerűsége számtalan lehetőséget ad a nézőnek arra, hogy kérdéseket tegyen fel. Ez pedig a legtöbb, amit egy ilyen jellegű előadástól kaphatunk. Nem válaszokat ad, azok megtalálása már a mi feladatunk. Önmagunkban és mindenben, ami körülvesz minket.
