November vége van, ez onnan is látszik, hogy a boltokban már megjelentek a csokimikulások. Hiába, kell valami, amire várhatunk, amitől azt érezzük, van értelme elviselni a telet.
Főleg, amikor még hó sincs. Pedig ennél kifinomultabb és hagyományosabb módjai is vannak annak, hogy hogyan éljük túl ép ésszel a sötét és hideg hónapokat.A legtriviálisabbak persze a legismertebbek. Az egyik legősibb szimbólum a tűz: a fény és a meleg a második leghatékonyabb eszköz a tél ellen. És a pogány szokásokra épül rá a karácsony, nem véletlenül: Krisztus születése azt az ígéretet hordozza, hogy egy idő után nem lesz tél egyáltalán, mert a leghatékonyabb eszköz a világon a szeretet. Ezt hirdeti a karácsony: „meglátogat minket felkelő napunk a magasságból” – ahogy a szerzetesek imádkozzák minden reggel a zsolozsmában Zakariás hálaénekét, a Benedictust (Lukács1, 68-79).
A másik hatékony eszköz a tél elviselésére a farsang, s az alakoskodások színes és vidám kavalkádja. Amikor mások lehetünk, mint amik vagyunk, és ezen kacaghatunk, mikor egy rövid időre elfelejthetjük, hogy minden áldott nap küzdelem: a hideggel, a nyálkás idővel, a rosszkedvvel és a napi bosszúságokkal. Amikor arra van (volt) alkalom, hogy például a legények sorra járják az imserősöket, főleg a lányokat. És persze mindkettőhöz hozzátartoznak a lakomák, a disznótoros, a sütemények, az alma, a fánk, mert azért a testnek is jól kell lakni.
Azonban a másodlagos ünnepekben, a tél eleji szokásokban is összefonódnak a régi pogány, a keresztény és a mai pogány szokások, s hol egyik, hol a másik kerül előtérbe. A lényeg ugyanaz: az ünnep törje meg a hétköznapokat, hozzon változást, fényt, színt, meleget! Segítsen túlélni a nehezét.
Az egyházi év nem januárral és nem szeptemberrel kezd számolni, hanem advent első vasárnapjával; mondhatni, van, akiknek most, december előtt van az év vége. November utolsó vasárnapja pedig minden évben Krisztus Király vasárnapja, a legfiatalabb főünnep, melyet 1925-ben vezetett be XI. Piusz pápa. Ez a hét az advent kezdete előtt olyan, mint a szünet a szilveszteri első és utolsó gongütés között, a senkiföldje ó és új között. Egy újabb alkalom megújulni.
Év végi számadás? Talán így is fel lehet fogni. Emlékezés az apokalipszisre, amely még meg sem történt? Tulajdonképpen igen. Ez az ünnep egy kicsit visszavesz az egónkból. Nem megijeszteni akar, inkább csak elgondolkodtatni, ne automatikusan a karácsonyi ajándékokkal törődjünk, bele sem gondolva az ünnep lényegébe. Az életünk lényegébe. Egy kis alázatra tanít, ilyenkor éneklik ugyanis a templomokban: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat. Krisztus győz, kormányoz, uralkodik. Ezt persze nemcsak annak nehéz befogadni, akinek fogalma sincs arról, ki Jézus Krisztus, hanem annak is, akinek van. Mert újra meg újra emlékezetünkbe idézi: mi ugyan tehetünk erőfeszítéseket az életünk irányításáért, de mindig van valami, ami rajtunk kívül áll, legyen az egy természeti katasztrófa, egy gazdasági válság, egy baleset. A világba vetettségnek ezt a gyámoltalanságát hivatottak enyhíteni az ünnepek és a népszokások.
Talán ezért nem véletlen, hogy ilyenkor van a legnagyobb „divatja” a férjjósló népszokásoknak is. Amikor legsötétebbek a napok, és a hosszú tél még hátra van, talán lehetséges egy ígéretet kicsikarni a sorsból a jövendő boldogságra, amiben aztán reménykedhetünk.
Ma van Szent András napja, a legnépszerűbb házasságjósló nap. Katalin-napkor (november 25) is tesznek gyümölcságat, katalin-ágat a vízbe: hogyha kivirágzik karácsonyra, a leány férjhez megyen. Szent Andráskor azonban ennél jóval fifikásabb, közösségi és egyéni jóslások voltak országszerte. Közös jóslás volt például a gombócfőzés, amikor férfineveket rejtettek a gombócba, s amelyik először megfőtt és feljött a víz felszínére, olyan nevű lesz a leány férje. Vagy ólomöntés, amikor a különleges formákból a jövendőbeli foglalkozására próbáltak tippelni, vagyonára pedig ereszrázással: búza, rozs, vagy pondró hull-e a zsúpszalmából a lány kötényébe. Hallgatóztak is, a disznóól ajtaját megrúgva, hányat röffent a disznó, mert annyi év leányság vár még rájuk. Sok lány böjtölt egész nap, majd férfinadrágot tett a párnája alá, hogy megálmodja a leendő férjét.
De Szent Andráson kívül Borbála-nap (december 4.), Luca-nap (december 13.), sőt, Szent Miklós napja is Kárpát-medence-szerte tele volt jósló, dologtiltó és alakoskodó népszokásokkal. Ahogy az év vége felé járunk, valahogy mintha biztosítani kéne, hogy jövőre is lesz termés, lesz jó és rossz idő, lesz szerelem, lesz jövő....
Mert nem elsősorban rajtunk múlik.
E szokások nagy részéről mára már csak múlt időben beszélhetünk, talán hagyományőrző programokont találkozhatnak a gyermekek, fiatalok e tradíciókkal. Még talán a férjjósló szokások azok, melyek a legtovább maradnak életben, a hagyományos falusi közösségek és társadalom felbomlásával azonban ezek is lassan eltűnnek, átalakulnak. Helyette vannak új tradícióink, a modern városi ember materialista szokásai; melyek nem feltétlenül jobbak vagy rosszabbak – csak mások. Viszont a majdnem mindig nyitva lévő boltokban, ahol mindent lehet kapni az év minden szakában, nehezebb arra figyelni, hogy az évnek és az életnek évszakai vannak. Épp most fordulunk át az egyikből a másikba.
