Milyen szerencse, hogy idén nem mentem ki a Szigetre, mert így legalább igazán várhattam a Klaxons első, és valószínűleg utolsó magyar klubbuliját az Akváriumban.

Bár ma majdnem hivatalosan is ciki bármekkora lelkesedést is mutatni irántuk, valójában a Horrors mellett a Klaxons volt az egyetlen zenekar, amelyik méltósággal lépett túl az előző évtized közepének brit gitárzenei hullámán. Persze már a csapat első lemezén mutatott eklektikus, űrös-sci-fis posztpunkos popzene is kicsit kilökte őt a szokásos 'táncoljunk Joy Divisionre, aztán csináljunk okádék második lemezt' halmazból, de ami utána következett, az végképp bebizonyította, hogy a banda nem csak egyszeri merevedésre képes kiégő tini. A 2010-es második lemez a masszívan rockos megszólalás miatt eleve meglepő volt, és az idei harmadikra is sikerült bevinni egy jóval elektronikusabb csavart, ami a lemezek közötti többéves pepecselés vagy a hirtelen művészi kormányrángatás miatt sem számított kellemetlennek. Sőt, épp ellenkezőleg. A fiúk ugyanis inkább tűnnek olyannak, akik lelkiismeretesen, masszív kutatómunka és kísérletezgetés után állnak elő valami tényleg jóval ahelyett, hogy a térdeket összeszorítva préselnének ki magukból tíz közepes dalt kétévente, olyan borzasztóan hatásvadász irányváltásokat beiktatva, mint amilyennel mondjuk az Editors vagy az Arctic Monkeys próbálta alátámasztani, hogy még van benne valami, amikor már ó, dehogy volt. A Klaxons eddigi albumain sosem alkotott szégyenteljeset, a dalok mindig karakteresek és erősek voltak, a hangzás pedig mindig úgy adott hozzá rétegeket az alapvető brandhez, hogy úgy nem ütött el tőle, hogy közben teljesen elütött. Nehéz lehet ilyen következetesen lebonyolítani és befejezni egy karriert.


Mert bizony mondogatják, hogy ez budapesti állomás a búcsúturné része volt, ehhez képest sem pátosz, sem levertség nem érződött az előadáson. Sőt, igazából nagyon nem érződött semmi. Ezeket a koncerteket utálom legjobban: olyan negatívumot és olyan pozitívumot is nagyon nehéz kiemelni, amik alapján fel tudnék húzni egy szűk féloldalas bekezdést, ilyenkor stresszes az újságíró munkája nagyon. Lapos persze nem volt a dolog, a közönség tombolt, a zenekar is tombolt, és én is tomboltam volna, ha valamiért nem vagyok álmos annak ellenére, hogy majdnem az egész napot végigaludtam. A hangulat a tető foka alatt tíz centivelig hágott, a fehér színpadkép és fehér ruhák stílusosak voltak, a srácok pedig tényleg nem mutatták az unalom leghalványabb jelét sem, így arra, hogy mi hiányzott ahhoz, hogy tényleg eldobjam az agyam és glowstickekért kiáltsak, nem tudok válaszolni. Rosszkor jöttek? Egy jó zenekar esetében nincs olyan, hogy rosszkor. Szarul szólt? Egyáltalán nem. Van még valami, amit harmadik kérdésként itt fel tudnék tenni? Hogy lenne. Igazából most, ha belegondolok, semmi probléma nem volt a műsorral azon a pluszon kívül, ami kiemelné a sok hasonló kaliberű semleges buliból. A nagy elkényelmesedés káros hatása ez. Amikor feltalálták a távirányítót, biztos nagyon érdekes volt, ma meg már alapfelszerelés. Amikor régen félévente jártak Pestre ilyen zenekarok, tuti mindenki hónapokig arról beszélt, de mivel mostanában ez már (és igen, mondjuk ki, szerencsére) már annyira nem ritkaságszámba menő dolog, így az élvezeti érték is csökken. Persze nem mondom, hogy rossz volt, mert nem, sőt, lehetett volna ezerszer rosszabb, de amikor ott álltam, valahogy nem éreztem, hogy jesszus, a pillanat része vagyok, elolvadok és egyebek. De láttam a Klaxons egyik utolsó koncertjét, ezt pedig menőbb lesz elmondani az unokámnak, mint hogy hány embert nyírtam ki katonakoromban.