A művészet nem lehet öncélú, szüksége van befogadókra. Rafael Lozano Hemmer interaktív kiállításán a néző is alkotóelemmé válik. A négy installáció december 20-ig „tekinthető meg” a kolumbiai NC-arte galériában.
A múzeum szót hallva többnyire monumentális festmények vagy végtagok tekintetében hátrányos helyzetű, meztelen alakok jutnak eszünkbe. Esetleg még a Mona Lisa. Csakhogy ezeknek az alkotásoknak a valódi tartalma sokszor messzebb van tőlünk, mint a párizsi Louvre. Erre a problémára reagál Hemmer kiállítása. A mexikói művész ugyanis a galériába látogató nézőkre, mint potenciális alapanyagra tekint, amit szabadon felhasználhat installációi megalkotásához.A Kolumbia fővárosában, Bogotában található NC-arte galéria kiállítása négy különböző teremből áll, amelyek közül mindegyik a látogató fizikai jelenlétét, biológiai adatait igényli. Van, ahol ujjlenyomatát láthatja viszont az ember először hatalmas méretben, majd - ahogy az újabb és újabb vendégek is otthagyják sajátjukat - egyre inkább összezsugorodva. Van, ahol a tulajdon arcát figyelheti meg, akár egy tükörben, csak épp a figyelő szemek hiányoznak az összképből.
Egy másik terembe sétálva fotókat és videókat láthatunk Mexikó legfontosabb köztereiről. Különösnek tűnhet, hogy a képet minden esetben szinte teljesen kitakarja egy kamera felé nyúló kéz, az installáció ugyanis térfigyelő kamerák utolsó rögzített képeit adja vissza, olyan kamerákét, amelyeket Hammer kérésére kikapcsolták a vállalkozó kedvű rendbontók.
A kiállítás egyik talán legérdekesebb eleme egy sötét terem tele pislákoló villanykörtékkel. Ha az ember besétál ide, és legalább tizenöt másodpercre ráhelyezi kezét a pulzusmérő készülékre, különös dologra lehet figyelmes: a 200 izzó elkezd egy ütemben villogni, az ő szívének az ütemében. A mérőkészüléket elengedve a fények újra össze-vissza villognak, de ekkorra már talán rájön az ember: a kaotikus pislákolásnak van értelme. Minden körte egy-egy ember pulzusát rögzíti, és játssza vissza. Ez egy szívraktár.
Forrás: elespectador.com