Kinek? Annak, aki figyel és megért. Német színészek a Himnuszt éneklik, az oroszok helyett pedig a magyarok vannak a spájzban. Megnéztük az Apátlanokat.
Rendhagyó előadással vette kezdetét november 28-án a Kortárs Dráma Fesztivál. A Jurányi Ház nézőtere zsúfolásig megtelt, a kíváncsi várakozással teli percekben pedig német, magyar és angol nyelven folytatott beszélgetésfoszlányokra lehettünk figyelmesek. Általános volt a visszafogott nemzetközi zsivaj, jelezve, hogy a színházi élet különleges eseménye közeleg. Először fordult elő ugyanis a fesztivál történetében, hogy olyan magyar szerző által megírt, hazai környezetben játszódó idegen nyelvű vendégprodukció ősbemutatójának lehettünk részesei, amely meghatározó részét képezi Magyarország történelmének. Középpontjában egy vidéken élő család áll, szereplői az anya és öt gyermeke. Már a cím is – szó szerinti fordításban Die Vaterlosen – utal az apa hiányára, aki nem csupán a színpadon, családja életében sincs jelen. Élő pénzforrás, akit szerettei eltartása felemészt. Egyetlen egyszer sem tűnik fel személyesen a darabban, ahogyan a sokat emlegetett hatodik testvért, a beteges Josát sem láthatjuk, mégis az ő létük – vagy éppen nem létük – mozgatja a szálakat. A díszletet ötletes, hatalmas tárolóedények alkotják, melyek mind egyforma alakúak, belső tartalmuk azonban különbözik. Színesek, egyediek, ahogyan a színészek által megformált figurák is.
A mű szociológiai tanulmány, a maga nemében egyedülálló, mégsem tudom megállni, hogy ne vonjak párhuzamot egy, a közelmúltban mozikba került filmmel, melynek címe a darab elején akarva-akaratlanul befészkelte magát gondolataimba: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. És tényleg. Amit Reisz Gábor alkotása sok humorral, finoman adagol, azt Mikó Csabától telibe kapjuk. Az állandó várakozás. A „majd jobb lesz” és a „majd holnap”. Az emberi felszínesség, hogy senkiben sem bízhatunk, csak a családunkban, ami persze illúzió, szeretet nélkül a vérkötelék sem tart össze minket.
Mikó Csaba 1980-ban született, éppen annak a generációnak a sarjaként, melynek kettősségét a dráma során megtapasztalhatjuk. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évtizedben születettek, akik még a rendszerváltás előtt jöttek a világra, ily módon neveltetésükkel magukban hordozva szüleik adott korszakra jellemző életszemléletét. Tele vannak álmokkal, nagy tervekkel, melyekről azt hiszik, az orosz csapatok kivonulásával már semmi sem állhatja útjukat. Ahogy telik az idő, a keserves tapasztalatok azt mutatják, valójában sokkal kézenfekvőbb egy külső tényezőre – jelen esetben a szovjetek jelenlétére – fogni kudarcunkat, mintsem bevallani magunknak, hogy céljaink megvalósításának sok esetben inkább saját hozzáállásunk szab gátat. Egyszerűbbnek tűnik világmegváltó terveket szövögetni ahelyett, hogy magunk körül tennénk rendet. Mondhatni a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” jelmondatnak – a darab kontextusába helyezve – csak az első feléig jutnak el a szereplők, hiszen a másik feléért már tenni kéne, mégpedig itt és most, illetve ott és akkor.
Az emberi kapcsolatok érzékenységét, az egymásra figyelés hiányát leginkább az anya-lánya „párbeszéd” tárja elénk. Nem valós kommunikációról van szó, gondolataikat, saját belső monológjukat halljuk, miközben a lány abortuszára utaznak a buszon. Miközben Dodát a vele történtek foglalkoztatják, anyja továbbra is csak másik beteg gyermekére, Josára koncentrál. Évekkel később, Doda esküvőjén hasonló jelenetnek lehetünk tanúi, ez alkalommal is mindenki saját terveit szövögeti, vagy csak éppen egy dalszöveget dúdol: „Európa kiadó, Európa kiadó”.
Mikó Csaba drámájában még németül is minden hamisítatlanul magyar. A Himnusz eléneklése – egyébként kiváló kiejtéssel – keretet ad a történetnek, míg a Simon által használt diktafont egyrészt a régi rendszer hagyatékaként szolgáló lehallgató eszközként értelmezhetjük, másrészt arra is emlékeztet, hogy nem hagyhatjuk feledésbe merülni a múltat.
A darabban gúnyos fricskaként elhangzó mondat pedig bizonyos értelemben mindnyájunkra érvényes: „Keresem a generációm”.
