Depresszió és halál, gitárzene és jazz/hiphop/elektronika, szomorú poszt-punk és bolond avantgárd. Flying Lotus és a Twilight Sad idén is kiváló.

The Twilight Sad – Nobody Wants To Be Here and Nobody Wants To Leave
Fat Cat Records, 2014

Annak, aki szerint a skót popzene Belle & Sebastian féle intellektuális aranyosságról és a Bis által képviselt tinidiliről szól, ajánlom leginkább azt a mérhetetlen szenvedést, amiben a The Twilight Sad tapos, a Kilsyth-ből kinövő banda lelkiállapotához képest ugyanis még az elszakadás-pártiak népszavazás utáni tekintete is vidámparknak számít. Poszt-punk gyökerek, gótikusan kongó életkedv, sok-sok zaj és depressziós dallam, amire valami groteszk viccként telepedik a válaszfal méretű akcentus, valamint a kiadványokhoz tartozó cinikus és nyomasztó képi világ. Ezt a sokrétűen monokróm eszköztárat alkalmazva a csapat annak ellenére is eredetinek számít, hogy innen-onnan csór össze mindent, mert ha ma tényleg az a jó meg előremutató, aki nagy Lego-vödörből tudja a legtartósabb várat felépíteni, akkor a tagok kitüntetést érdemelnek, pedig a kastélyban a lány nemhogy nem ébred fel, de párnával fojtják meg. Az idei korong sok újdonságot nem hoz, a megszólalás némivel profibb és rétegesebb, hangulat és a dalok színvonala azonban se nem változott a korábbiakhoz képest, se nem ingadozik a játékidőn keresztül. A tíz szám mindegyike egyaránt lelombozó és lenyűgöző; adja ki a szorongást és merít erőt belőle; szolgál haverként, akivel szívesen osztod meg a fájdalmat, és akitől pont ezért szeretnél mihamarabb megszabadulni. Kórosan kilátástalan, lelombozott az egész lemez, ami még temérdek negatív érzelem tudatában is inkább javasolt, mint nem.

Flying Lotus – You’re Dead!
Warp/Neon Music, 2014

Azok a kedvenc képeim Steven Ellisonról, amikor a gépe előtt zenél és röhög. Ezeknél semmi sem közvetíti jobban azt, amit Flying Lotus-ként művel az emberek agyával, valamint a könnyűzenével is. Olyan struktúrákban gondolkozik olyan gyorsasággal, hogy míg azt is nehezünkre esik feldolgozni, hogy 38 percben sűrűsödik össze egy duplalemezre elegendő hang, az ember csak vigyorog és valószínűleg élő produkció helyett is a Candy Crush-t nyomja a laptopon. A pop egyik 21. századi megreformálója ő, akinek 2010-es, Cosmogramma című munkája, noha kezd idejétmúlttá válni, mindmáig alapmű, ezért is volt duplán csalódás, hogy a két évvel ezelőtti Until The Quiet Comes elég semmilyen lett, és ezért is duplán öröm, hogy a mostani You’re Dead! ismét bizonyít. Különös, hogy talán az eddigi legszervesebb korongja a mostani: a lemez majdnem teljes hosszában nincs más, csak őrült jazz és őrült hiphop, őrült tempó és őrült kreativitás; és mondhatnánk, hogy felfedezte a gyökereit (mert Alice és John Coltrane unokaöccséről van szó), vagy az univerzum dolgait, halál, élet, ilyesmi (mert szétszabdalt testek és FlyLo arcába robbantott lyuk van a lemezborítón), de egyszerűen időt sem hagy arra, hogy ilyenekkel foglalkozzunk. Én a ’10-es albumot még mindig jobban kedvelem, mert dalok és melódiák tekintetében erősebb, viszont ez majd talán tartósabbnak bizonyul, mert nem a gépekre, hanem a hangszerekre támaszkodik.