Hatalmas zord fekete kutyák vigyázzák a teret, ahol a semmiből felbukkan Julius Caesar, aki élethossziglani diktátorrá nyilvánította magát. Hűséges pártapparátusa a nyomában.
Így érkezik Alföldi Róbert zsarnoka a Vígszínházban most bemutatott drámában.
Szinte fel sem tűnik, hogy elkezdődik az előadás. Még ki sem gyúltak a fények, amikor egy férfi transzparenssel a kezében kilép a monumentális színpadra. Két másik beleköt, vegzálja, de ez csak előkészítés a következő két és fél órára. Hiszen olyan világban élünk, ahol egy önkényúr kezében összpontosul minden hatalom. Julius Caesar népszerű vezető, aki szeretné, ha az is maradna. Mármint körülrajongott és vezető, mindörökké. Ez a férfi tipikusan olyan ember, aki tud élni a képességeivel, ezáltal el is várva környezetétől, hogy tisztelve szeressék. Amikor azon a sorsdöntő márciusi napon a jóslat miatt nem indul el időben, éppen a férfisztereotípiát testesíti meg a kanapén tunyulva, pihenés gyanánt autóversenyt nézve. Felesége, Calpurnia eléáll, és kérleli, legalább az ő kedvéért, de ne menjen már el, Caesar viszont nem az a fajta, aki megpróbál más lenni, mint ami. Elvégre, ha ő nem, hát ki az, aki összetartaná az államrendszert? – szól a szerény kérdés. Ave!
Ilyen veszekedett makacssággal és a híres római hiúsággal elkerülhetetlen, hogy a gyilkos szenvedélyek hullámai összecsapjanak a feje fölött. Politikai ellenfelei nemes érzelmektől vezérelve ütnek rajta, azonban a kivitelezés már kevésbé vall finom lélekre. Quentin Tarantino elismerősen kacsingathatna Alföldire, aki Shakespeare drámájának gyilkosságát játszi könnyedséggel, akciófilmbe illően sok vérrel képzelte és valósította meg. Aztán Caesar, akit Hegedűs D. Géza alakít, a tucatnyi késszúrástól holtan, átlyuggatott testtel fekszik előttünk a hosszú asztalra terítve. Már kiszállt belőle a lélek, körülötte viszont – szó szerint – véres kezek merednek az ég felé. Hamarosan befut Stohl András a bájgúnár szerepében tetszelgő, sportszerelésben parádézó Antoniusként, aki úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy ne jöhessen ki vesztesként a kényes szituációból. Amikor egyedül marad halottjával, alapos műgonddal lecsutakolja vértől átázott ruháját, majd leül az asztalhoz pogácsát enni. Hogy mire gondol, nem tudjuk.
A második felvonás sokkal erőteljesebb kezdéssel indul, mint az első. Mintha egy lakótelepi panelház szobáiban járnánk, átlagemberek merednek a televízió képernyőjére, átlagos ruhákban, átlagos gondolatokkal, olyanokkal, amelyek bennünk is felötlenek, amikor egy új vezetőt hallunk beszélni. A tévédobozok kijelzőjén valóban megelevenedik László Zsolt sziklaszilárd jellemű Brutusa, aki jó szónokhoz híven, értelmesen és tagoltan mondja el gondolatait. Az őt követő Antonius beszéde azonban már jóval drámaiabb, egy gondolatsor közepén annyira elérzékenyül, hogy azt kéri a nézőktől, várjanak egy kicsit, addig, míg letörli könnyeit.
Azt csak a naiv nézők hitték, hogy Caesar halálával több vér nem érkezik a színre. Az egész második felvonás egy kusza vérfürdő, amelyet a két táborra szakadt birodalom vív egymással. Az ember akkor válhat legkönnyebben zsarnokká, ha polgárháború szítja az ellentéteket, de ha megölnek egy diktátort, könnyen hasonló hangulat uralkodhat el egy országon. Ebbe az ördögi körbe esik bele a hideg, kimért Brutus és a kevésbé kötött, „nem azt mondom, amit mutatok” típusú Antonius is. Elgondolkodtató az örök társadalmi probléma firtatása. Hogyan és miért mozdítsunk el egy diktátort? S ha már végrehajtottuk a puccsot, azáltal nem süllyedünk ugyanolyan mélyre, mint amiért elítéltük őt? A nagy kérdés azonban valójában az, hogy mi lesz a gyilkosság után? Az előadás nagy érdeme az erőteljes színészi jelenlét mellett éppen ennek a kérdéskörnek a kibontása és megválaszolása.
A hosszú játékidőt a színészek feledtetik velünk. Hegedűs D. Géza címszereplőként magában hordoz mindent, ami egy önimádó vezetőt jellemez, de azt hiányoljuk belőle, ami rádöbbentene minket a keményvonalas diktátorságára. Habár kicsit lágyabb képest fest Julius Caesar alakjáról, mint amilyent feltételeznénk a szörnyű összeesküvés pusmogóinak tervei alapján, alakítása kifejezetten erőteljes. László Zsolt (Brutus) és Hevér Gábor (Cassius) párosa, az összeesküvés kiagyalói is végtelenül hitelesek. Különösen emlékezetes marad az a jelenet is, amikor Hevér csuromvízzé ázik a közönség előtt, vagy a hatalmi természetrajz pontos ismeretéről árulkodó fordulat, amely egymásnak uszítja a két egykori elvbarátot is. A kiszolgáltatott idős párként Harkányi Endre és Venczel Vera csak villanásnyi jelenlétet és nyúlfarknyi szerepet kap a drámában.
Alföldi Róbert inkább a látványos harci jelenetek kibontására fektetett hangsúlyt, nem az egyéni drámák kicsúcsosodására. A némileg idejétmúltnak tartható klasszikus fordítást Forgách András és Fekete Ádám modernizálta köznyelvi fordulatokkal, ebbe alapos indokkal egy eszeveszett örökös „kurva anyját!” káromkodás is belefért. El Kazovszkij óriási mozgatható fekete kutyái, amelyek valamelyest ellentétben állnak a szereplők dísztelen, hétköznapi megjelenésével, baljós képet festenek. Még Julius Caesar sem visel bíborpalástot vagy fejéket, akárcsak az általa felépített hivatali gépezet emberei, maga is öltönyben jelenik meg.
A sokszereplős darab hősei még néhányszor megküzdenek egymással, de mire elérkezik Brutus halála, észrevehetetlenül apadni kezd a közönség lelkesedése. Ezért a Julius Caesar felemás előadássá válik, éppúgy, mint amilyen vegyesen az utókor értékelte Brutust, a hőst és a gyilkost egy személyben. A vígszínházi előadás az érdekütköztetésről, a haza szeretetéről, a becsületről szól és arról: hogyan deformálja a személyiséget a hatalom.
