Kundera tanítványból lett a bábok mestere. Meséket, színdarabokat ír, előadásokat rendez, és megrögzötten vonzódik a kisebbségi léthez. Urbán Gyula interjú.

A Minden egér szereti a sajtot című meséd alapján készült Egereket játsszák most a Nemzeti Színházban. Hogy jutott el ez a darab a Nemzetibe?

A Karaván Együttes egyik vezető tagja, Nyári Oszkár színész és tanársegéd Kaposváron. Ő és társulata csináltak a meséből egy musicalt, artistákkal, nagyon látványos, ötletes díszletekkel. A darab vándorolni fog, s jelenleg Vidnyánszky Attila adott neki helyet a Nemzeti Színházban.


Miből gondolod, hogy ez a darab a mai gyerekek számára is újdonsággal bírhat?

Az Egerek egy Rómeó és Júlia történetet dolgoz fel, s úgy gondolom, hogy ez minden időben aktuális lesz.

Egy régebbi mesedarabod, A tengerkék színű kiskutya története című most jelenik meg először könyvalakban. Úgy tudom, elég messze nyúlik vissza ennek a műnek a története.

A dramaturgia tanárom a hatvanas évek elején a prágai Károly Egyetemen Milan Kundera volt. Ezt a darabot hozzá írtam, s ő rengeteget segített az ötlet kidolgozásában. A tengerkék színű kiskutya volt az én vizsgadarabom, de addigra már több csehszlovákiai színházban játszották. Általában vagy meséből írok darabot, vagy darabból mesét, s a legtöbbször meg is rendezem. A tengerkék színű kiskutya története című darabot körülbelül egy éve vettem elő, hogy átírjam.

Rendszeresen jársz külföldi bábfesztiválokra. Milyen tapasztalatokra tettél szert, a magyar mezőny mennyire tudja felvenni a versenyt színvonalban a nemzetközi bábosokkal?

Igen, gyakran veszek részt fesztiválokon, ahol bekapcsolódhatok az ottani bábosok munkájába, legutóbb például Bangkokban csináltam egy workshopot. Világviszonylatban a magyar bábművészet a jobbnak tekintett középmezőnyben helyezkedik el. Szerintem jelen pillanatban azonban nem eléggé gyerekcentrikus, ezalatt azt értem, hogy sokat kacsintgat a felnőttek világa felé. S ennek a műfajnak ez nem igen használ, ugyanis a báb a gyerekek szolgálója. Ha az itt megszokott arány felbomlik, – tehát többet néz a felnőttek felé – akkor nem tölti be a hivatott társadalmi szerepét. A bábművészet a gyerekekhez szól, a gyerekneveléshez járul hozzá, és totálisan át tudja adni azokat a nemes gondolatokat, amikkel nem árt, ha gyermekkorunkban találkozunk, hogy később legyen mit elfelejteni.

A jelenlegi bábelőadásoknak miben kell másnak lenni a 20-30 évvel ezelőtt rendezett darabokhoz képest? Miben fontos a korszerűségnek megmutatkoznia?

A gyerek tradicionális lény. Nagyon ragaszkodik – ha már megtanították rá – a kialakult rendhez, emellett szereti az ismétlődéseket, szereti biztonságban érezni magát. Örül, ha az addig megszerzett tudását, az addigi tapasztalatait megerősítik. Nem szeretem, amikor a gyerek látja a bábú mozgatóját, pedig ez az eljárás most nagyon divatban van. A gyerek a csodákhoz, az átváltozásokhoz vonzódik. Ha valaki ebbe belenyúl, az lehet, hogy a hatását tekintve többet árt, mint használ. A gyerek a színészt ilyen szituációkban többé-kevésbé nem tudja hova tenni. Úgy gondolom, hogy mára a bábjátszás a formai lehetőségeit teljesen kimerítette. Eddig és nincs tovább, most már visszafelé kell menni, visszafelé variálni.

Tulajdonképpen a te szemedben mi a báb?

A bábu az egyetlen olyan jel a világon, amelyiknek sorsa van. Egy A betű, egy zöld figura a jelzőlámpán jelez valamit, jel, de nincs sorsa. A bábú egy emberi sorsot hordoz magában, mert az embernek a jele.

Rendszeresen tartasz hátrányos helyzetben élő cigánygyerekeknek bábfoglalkoztatásokat. Hogy kerültél velük kapcsolatba?

Létezik egy egyház, aminek a központja a Reménység Szigete. Az ideszármazott székelyeket gyűjti össze, s nekik nyújt lelki vigasztalást, s lehetővé teszi számukra a protestáns vallás gyakorlását. Ennek a közösségnek ismerem a lelkipásztorát, a neve Zalatnay István. Ők hívtak le körülbelül két éve a Cegléd közelében található iskolába a gyerekek közé. Azóta abban az iskolában foglalkozom a 11-12 éves gyerekekkel. Nem olyan régen egy cigányballadát írtam nekik, amit aztán elő is adtunk. Van egy filozófiám. Azért rendezek meg valamit, hogy bizonyos emberekkel kapcsolatba kerüljek. Itt sem volt ez másképp. Nagyon érdekel a darab és a siker, de az sokkal jobban, hogy együtt vagyunk, és dolgozunk.

Hogyan viszonyulnak a gyerekek a bábozáshoz?

Nagyon érdeklődőek és nyitottak a színjátszásra. Ráadásul a bábunak van egy mágikus volta, s ez rögtön megragadja, elvarázsolja őket.

Részben ők is alakítják a darabot?

Nem teljesen, mert nem ismerik a saját kultúrájukat, nem tudok rájuk támaszkodni. Amikor megkértem őket, hogy táncoljanak valami cigányost, vagy énekeljenek valamilyen cigánydalt, képtelenek voltak rá. Megkértem őket, hogy kérdezzék meg a nagyszülőket, s utána már tudtak énekelni és táncolni, s én is tudtam mire alapozni. Írtam nekik tehát egy cigány balladát, Az ördög fattya címen. A történet röviden arról szól, hogy egy szegény muzsikus cigány kihegedüli az ördögöket a pokolból, s azok elviszik a váltott gyereket.

Milyen tapasztalatokat szereztél még velük kapcsolatban?

A cigányság rendkívül tehetséges, zsigeri, tehát az egész testével gondolkodik, de nem kognitív. Az egész teste benne van a választásaiban, a döntéseiben. Ez a jó és a rossz tetteiben is befolyásolja. Nagyon nagy szeretettel kell a cigánysághoz közelíteni, nem pedig autokrata módon.

Az ilyen típusú kezdeményezések és ötletek szerinted valóban segíthetnek-e az integrációban, a sok millió uniós és egyéb pénzt felemésztő, felzárkóztatást célzó félmegoldások helyett?

Természetesen, sőt! A cigányságnak egyetlen kifelé vezető útja van, és ez a tanulás. Ennek elősegítése, megkönnyítése lenne minden kormány és a cigányság felzárkóztatását sürgető szervezet elsődleges feladata.

Honnan ez a kiemelt figyelem a cigányság iránt?

Nagyon érzékeny vagyok a kisebbség sorsára, mert én is egy kisebbség tagja vagyok. Volt egy harmadik gyermekem, aki autóbalesetben meghalt. Onnantól kezdve én bekerültem egy kisebbségbe. Egy kisebbség teljesen másképp gondolkodik a maga nyomorúságáról és helyzetéről. Innen is származik ez az érzékenység, mert úgymond egy kitüntetett csoportnak vagyok a tagja.