A vécén ülök, lenézek. A térdkalácsom alá pöndörített bugyim előtt betegesen, fehéren hullámzik a combom. Utálom.

Míg dolgozom, nem látszik, ülök a kassza mögött, a zsabós blúzom látszik, meg a blúzból a mellem köze. Életem legszebb évei azzal teltek, hogy ültem és nőtt a combom. Úgy nyolc-kilenc éve voltam utoljára szerelmes.

Egy vendég volt az illető, minden héten háromszor-négyszer jött, koradélelőtt, a déli tumultus előtt. Mellettem itta meg a kávéját és beszélgetett velem. Sosem érdekelt, amit mondott,  csak ültem ott, mint káposzta az ágyásban. Olykor megkérdezte például, hogy s mint telt a napom, akkor valami jókedvűt válaszoltam.  “Köszönöm, tegnap fodrásznál voltam, az nekem egy megpróbáltatás, de nagyon elégedett vagyok az új hajammal".

Mind a ketten zavarban voltunk.

Idővel megszoktuk, hogy idehozza a kasszám mellé a poharát, leteszi az acélsorra, mélyen belenéz a kávéjába, és arról beszél, amiről akar, mindig a csészéjét bámulva. Bevallom, nem figyeltem, mit mond, aznap is inkább a haját vagy a füle ívét vagy a szemöldökét néztem, de a végén valahogy elméláztam a haján.

A haja érdekes volt.

Elsőre azt hitte volna az ember, fekete, de közelebbről nézve feltűnt a sok-sok kis ősz hajszál, ami bujkált benne. Alig látszott, de már ott volt. Erős, sűrű haj. Milyen lehet beletúrni az ujjaimat? Akkor felemelte a fejét, kiemelte a tekintetét a kávéjából, a szemembe nézett. Mint aki kérdez valamit. Nem a szemével, a szájával. Hogy mit, azt istenuccse, nem tudtam, szokás szerint nem figyeltem, mit beszél. Megigazítottam a nyakláncom. Ilyenkor mindegyik férfi a mellemre pillant, még a nők is, önkéntelenül. A mellem nagy, sőt hatalmas, óriási, mint a nyári ég. Legalább az legyen már hasznomra. Mennyiszer megjátszottam, hogy mélyen sért, mikor egy férfi a mellemet bámulja! Pedig mennyivel egyszerűbb az ilyen. Itt van ez a diószemű, szép fiú, akiért mindjárt megőrülök, és makacsul bámul a szemembe. Lassan meg kell szólalnom. Tisztára kétségbe vagyok esve.

Még egyszer meglengetem a nyakláncom, még csak nem is pislog.

— Hát, nem is tudom. — mondom.

— Hát jó. Akkor szia. Holnapig.

— Szia.

Na, záráskor megvárt. Ott állt a buszmegállóban, szemben, a sötét bokros szélénél.

Úgy csináltam, mintha nem látnám. Alig tudtam lerángatni a redőnyrácsot, sosem megy elsőre, ritkán másodjára. Ő is arra a buszra szállt, amire én, ott szállt le, ahol én. Micsoda véletlen. Gyalog indultam hazafelé. Késő ősz volt, ilyenkor már hidegek és sötétek az esték, siettem, pattogott a cipősarkam: ritkásabban, tompábban felelt rá az övé. Hallottam, ahogy lemarad. Szaladni kezdtem, és szaladtam egészen hazáig, keserűn, dühösen, magányosan. Mikor hazaértem, a konyhába menekültem, és ráborultam a holdsütötte ablaktáblára. Sose fog elhívni valahova, sétálni velem, nekemrontani a lépcsőházban, vagy sokatmondó mosollyal és egy üveg pezsgővel váratlanul becsöngetni, magáévá tenni a konyhapulton. Még durván se … Mennyiféleképpen tudtam elképzelni, hogy mi mindent nem fog velem csinálni! Homlokom az üvegnek nyomtam, folyt a könnyem, mégis mi nem lesz? — kérdeztem, kiabáltam az ablakon át a kajlasárga holdra, mert a vágytól veszekedős és gonosz lettem, magamra ripakodtam, mondd, mégis mi hiányzik, hát hogy képzelted, te szerencsétlen nyomorult? Tudod te, mi vagy? Te egy kasszírnő vagy. Micsoda szó ez is, avíttos. Kasszírnő a valagam, a nagy, rángó, pilledt, csomós valagam!

Egy feldíszített útakadály vagyok.

✻       ✻       ✻

Megállok a teszkóban, ha arra járok, nézem az önkiszolgáló kasszák duruzsoló gépeit, a csillogó kijelzőket, na hát ugyanez vagyok, emberből. Csupán a nagy mellem a különbség. A robotkasszának nincsenek dudái. Dísznek ültettek a gép mögé, én meg elneveztem magam kasszírnőnek.

Akkor még azt képzeltem, hogy számolni valami fontos és elegáns feladat.

Ültem az irodaház földszintjén a kantinban, amit a főnöknőm Japán Kávéháznak nevezett (Japán Kávéház a valagam! Érted? A valagam!), megnéztem, mit tolnak elém az acélsínekre tett műanyag tálcáikon ezek az irodista majmok és majomnők, kifizetni: féladag paradicsomleves (csing), holstenszelet (csing) kettes körettel (csing), rákóczitúrós (csing), "mást adhatok? — nem, köszönöm!" (csing).

Csing sincs, még azt is képzeltem csak.

Annyira nyomorult az egész, az erzsébetutalványaikkal meg a szépkártyáikkal, meg a Luis Vuitton pénztárcáikkal; csak jönnek, jönnek, és eszik ezt az ótvar gyíkszart, amit drága pénzen tukmálunk rájuk – ez volt a mi silány kávézónk nagy üzleti ötlete: hogy ezek lusták, inkább itt esznek ötforintos anyagköltséggel összeábdált vizes-vegetás vackot, ámbár tízpercnyi sétára ugyanannyiért olyat is vehetnének, aminek van íze. Ne legyen. Az egész hely erre volt kitalálva, erre, meg a muffinzabáló, szégyenteli munkahelyi nassra. Néztem őket: elvettem a pénzüket, lehúztam a kártyájukat, és kiismertem őket. Ismertem a porcelánbőrű lányt, aki képes fél adag üres tarhonyát enni ebédre, az óriásnőt (érted, az én seggem se kicsi, de neki még a szeme is elefánt volt), ő hetente egyszer piros foltokkal az arcán és nyakán berohan egy duplacsokis vagy erdeigyümölcsös muffinért. A hegyes mellű maca, aki édeskét kér a kávéjába, amivel beül a piros mercibe a ragyavert palijával smúzolni, és utána rögtön visszajön egy kolbászos melegszendvicsért. Az agresszív házimama, aki pontosan úgy öltözik, legalábbis azt hiszi, mint a huszonhároméves lánya, elég hülyén is néz ki. És nagyon fontos neki, hogy engem csicskáztasson. A méltóságteljesen leereszkedő hang. Meg aki úgy csinál, mintha nem is lennék. Egyik velem készül az eljövendő nagytőkés szerepére. Raktári tologató. Van, aki émelyítőn gazsulál.

A barom meg a gavallér.

Jött a kényszeres, aki mereven az orromat bámulva kérte mindig ugyanazt, meg a habókosra játszott ötvenes, frusztrált nő, aki a jattért elvárta, hogy a barátnője legyek, a bájos, nagydarab vidéki lány, akit a városi forgatagban mindenki esetlen traktornak nézett.... Megismertem mindet, gyűlöltem, meg is vetettem őket. Csak a diószeműt, a fekete-fehér hajút nem vetettem meg.

Kétségbeejtően lassan udvarol. Én vagyok a hibás.

Mindenem meglenne, ha kellenék neki! Kényelmesen élnénk háromszobás lakásban a gyönyörűszép hájfejű gyerekeinkkel, és én mindannyiuknak angyaluk lennék, a mamácska. Barátaink irigyelnének minket. Elnyúlna szundítani a teraszon a karszékben, csöndesen mellé ülnék, mosolyogva megsimítanám a karfát, amin a könyöke pihen, és a mozdulattól, hoppá, a vállamra borulna egy játékos, szőke tincsem. A hajamat kicsit megnöveszteném. Már megint kezdem az álmodozást, újra, elölről. Ahogy szoktam. Homlok az ablaknak feszítve, hemzsegő has alatt kotorva, oda azért mindig le tudok nyúlni, tocsogok fürge ujjakkal magamban és a megaláztatásban, cipőben, kabátban, sálban. Tocsogok az önsajnálatban, az irígységben, míg sikerül végül halkan feljajdulni, de hát ... nem könnyebbülök meg tőle. Mihelyst a szemernyi kéj is elillant, még mélyebben szégyellem magam. Ez disznó. Itt álldigálok, még kantin-büdösen, elázott bugyiban, reménytelenül, kövéren, lélegzetvétellel azután, hogy képzeletben egész életemet leéltem már diószeművel, a fekete-fehér hajúval.

A nevét se tudom. Nem is figyelek rá. Csak bőgve vágyom utána.

Akkor levettem inkább és a helyére tettem a cipőm, elpakoltam a szárítóból minden edényemet, összehajtottam a vasalódeszkát, azt általában a reggeli sietségben a konyha közepén hagyom. Lefeküdtem a ronda ágyamba. Belefeküdtem! Aludni akartam, anélkül, hogy félálmomban összehasonlítanám a diószemű oldalán már milliószor végigélt boldog házaséletemet a gennyedzően valóságos magányommal. Csak hánykolódtam éjjel, de felkeltem hajnalban, rendbehoztam magam s tisztára mosva, fényes hajjal, a legszebb ruhámban mentem be dolgozni.

✻       ✻       ✻

Ha jön.

Szeretnék kiröppenni a kassza mögül, és lágyan megcsókolni. Kilencvenhét kilósan nem lehet röppenni. Legalább egy őszinte mosolyom sikerülhetne már. Egész délelőtt remegve vártam, de csak koradélután jött, megvárta, míg lemegy az ebédidős tömeg. Kávéja a kassza mellett, a szeme a kávéjára szegezve. Mint mindig. Megkérdeztem, hogy ő követett-e a busztól hazafelé menet.

Rám nézett.

— Zavart?

Most erre mit mondjak?

— Nem, azt hiszem nem.

Néztük egymást. Kifelé indult, de pár lépés után megfordult, és felém emelintette a kávéját. Mosolygott. S megint várt, zárás után. A buszon azért próbáltam a szemem sarkából meglesni, mit csinál. Úgy éreztem, mindjárt kirepedek az izgalomtól, de energikusan leszálltam, sietősen mentem, fülelgettem az ő hosszú, nyugodt léptei szép hangja után. Már beletörődtem, hogy nem hallom, sose hallom, a konyhában fogok bőgni, már majdnem hazaértem, amikor a kapu nyikorgását hallottam mögöttem ... És ő sétált be utánam, a halk lépteivel.

Most már vége a játéknak.

Álltam a hátsó lépcsőnél, szorongattam a táskám, őrülten boldog voltam. Görcsösen vigyorogva vártam, hogy ideérjen végre és megcsókoljon. Ideért. De az nem egy csók volt. Vállamra tette a kezét, számra a száját, feltolt, a lépcsőforduló falának, neki. Néztem az arcát.

— Menj előre.

Mentem előre, ajtót nyitottam, nem mertem visszafordulni, csak álltam, háttal, az előszoba végében, és vártam. Becsukta az ajtót, zörgött, csoszogott, kivette a kezemből a táskát, levette a sálamat, a kabátomat.

Bátortalanul kibújtam az egyik cipőmből.

Nem történt semmi. Kibújtam a másikból is. A szoknyám kapcsát birizgálta, majd lerántotta hirtelen. Tán most kezdődik a mese, a kis királyfi elfoglalja a hétmérföldes királylányt, letaglózza, az meg jól teszi, ha befogja a száját. Örülhet, hogy na valaki, végre... ráfanyalodik? Lefejtette a harisnyám, a bugyim, a rövid, széles felsőm maradt rajtam, a mérnökien pontos melltartóval gusztusosra hajtogatott és kitámasztott mellemmel. A karfiol seggem, a lefittyedő hasam, mindenem előtárva. Mekkora marha voltam, mikor azt hittem, hogy valami királyfit fogok leakasztani, aki majd egy csapásra megoldja az életem. Ez nem egy királyfi, ez egy őrült. Talán rablógyilkos. Vagy kiélt perverz. Háj-fetisiszta. Valami nem stimmel vele, különben nem lenne itt. Megérezte a gyengeségem. Jött a szagra.

Tizenkilenc voltam, mikor az első és egyetlen barátom elhagyott.

Akkor kezdtem hízni. Kínomban zabáltam, attól. Megkívánhatatlan lettem a hájtól, ebből tudtam meg, hogy megérdemlem a magányomat. Belehíztam. Csináltam és ettem tejföllel könnyített csokis sütit, rumos-mazsolás csokoládékrémmel. Hentesbordát, ami egy kicsit hosszabb, egy kicsit szélesebb és kicsit vastagabb a kezemnél, bundázva, krumplipürével és káposztás krumplisalátával. Almás-szószos palacsintát. Ettem mogyorós thai tésztát, ruganyos tésztát, száraz húst, mogyoróval és citromfűvel. Vagy flódnit a szemben lévő cukrászdából reggel, mikor még langyos benne a mákos töltelék és roppan a teteje. Meg akkor azt a parmezános pogácsát is, tökös-mákos rétest, kandírozott narancshéjat, ökörszemet, sok hájastésztát. Puhára szikkasztott pilótakekszet langyoskás tejjel. Édes szagú kecskesültet sok ropogós paprikával és puha kenyérrel, fanyar fehérborral, izzadva, kimerülten, pecsenyét szalmakrumplival, aprószemű paradicsommal. Csevapcsicsát halvány lepénnyel és vérvörös ajvárral, friss salátával és rengeteg, locsogós-leves lilahagymával. Halászlevet, amiben megáll a kanál. Mandulával bundázott fogast petrezselymes krumplival vagy mandula nélküli fogast kapros szósszal. Sűrű paradicsomlevest sok darált sajttal és sok fokhagymával, pirítóssal, sziszegve, kapkodva, forrón. Vagy olyan rakottkrumplit, amiben a kolbászkarikák narancssárgára színezték maguk körül a krumplikarikákat. Falat sajtot a tömbből kiharapva. Körtét hozzá, dióval. Ettem, ettem, ettem, amíg már érezni is, látni is lehetett a háj rengését, a felkarom lobogását, a hasam előttem lépcsőző teraszainak rezdüléseit, a combjaimra rakódott izgágán remegő hájréteget. A hónaljamnál, a lapockámnál és a csípőm körül maga alá gyűrődik a testem. Mindenemet befedi a zsírréteg, itt-ott szinte lágy, híg banánturmix, híg zsír, máshol összecsomósodik.

Az ujjaim virslik, pedig húszéves koromig keskeny, finom kezem volt.

Reggel és este állok a zuhany alatt, és érzem az ujjbegyeimen meg tenyeremben, hogy kívül a szappantól vagyok síkos, mint a csiganyálka, belül meg a hájtól. Nézem magam a tükörben öltözködés közben, és reszketek a dühtől. A combom belseje, a mellem alja megbarnult.

A bőrgyógyász azt mondta, hogy ez normális, ha állandóan összeérnek a bőrfelületek és nem tudnak szellőzni. Fogyjak le, hogy ha nem tetszik.

A térdem, ha ügyetlenül lépek, fülrepesztőt reccsen. Mire az első emeleti lakásomhoz érek, kifulladok. És nem volt senkim. Még egy véletlen egyéjszakás kalandom se.

Zéró.

A diószemű meglátta ezt az elkeseredett, kiéhezett magányom. Látta, hogy velem bármit megtehet, és igaza volt. Öt perccel azután, hogy hazáig követett, mert hagytam, már remegtem előtte bugyitlanul, de a nevét sem tudtam.

— Talán menjünk be a szobába.

Bementünk, leültem az ágy szélére. Felperzselte tudatom a szégyen és nem éreztem semmit. Megfogta a vállam, úgy, mint az előbb a lépcsőn, határozottan, de nem erőszakosan hanyattdöntött, fölémhajolt, és azt mondta, ne féljek, óvatos lesz, nem fog fájni. Rosszabb volt, mintha fájt volna. Nem éreztem semmit.

Onnét tudtam, hogy végzett, hogy lefordult rólam.

Elnyúlt mellettem hanyatt.

— Fájt?

Megráztam a fejem. Párat sóhajtott, erősen, orron át vett levegőt és lendületesen kifújta, mint aki víz alá bukni készül, hápogva. Elsimította az arcomból a hajam. Örültem, hogy a melltartó rajtam maradt. Nagyon nehezen szólalt meg.

— Én nem tudok máshogy. Sajnálom. Nem akarlak bántani. Nem tudom elmondani. Sebek. Bocsáss meg. Sajnálom. Ne haragudj.

Kitágult szemmel bámultam.

Meglapogatta a térdem, kiment az előszobába, cipőt és kabátot vett, elment köszönés nélkül. Vissza se nézett rám. Feküdtem moccanatlan, keresztben, lelógó lábbal, néma csöndben sírtam, a fülembe folyt a könnyem.

Talpra cihelődtem.

Elpakoltam, megmosakodtam, bőgve mostam a fogam, bezuhantam a ronda ágyba, a mellem lecsúszott mellém. Elvette, ami kellett neki. Vége. Már nem a gyengeségem, a megszerezhetőségem látja, csupán futólag megvet. Látta a magányom.

Folytatása következik!