Lány és pasik oszlanak el egyenlőtlenül a TOPS és a Pharmakon lemezein, fölénybe azonban a nők kerülnek az esztendő két kiemelkedő albumán.

TOPS – Picture You Staring
Arbutus Records, 2014

Ártatlan huszonéves bánat és egy pánt mögül kilógó szép váll jut eszembe a Picture You Staring kapcsán, és nem is tudom, miért. Biztos amiatt, hogy a dalokban rejlő feminin-maszkulin tengelyt nézve túlnyomórészt nőies/csajos zenekarról beszélünk, pedig két pasi két lány felállásban remekel a montréali négyes, ám az aranyos és papírzsepiszerű vokálok, valamint a csilingelő, jaj-de-80-as- évek gitárok hatására még jó, hogy nem fogok férfi testrészekre gondolni a kitűnő Change Of Heart közben. A 2012-ben debütált kvartett a szofiszti pop idei egyik jeles és kicsit obskúrus képviselője, ami pont, hogy nincs benne a befolyásos sajtó látószögében, így lehet örülni annak, hogy titokban találsz egy zenekart, ami úgy gyárt tartósan jó slágereket, hogy nem botlasz bele mindenhol az interneten. De ne legyünk irigyek: érdemes lenne belekóstolnia a csapatba annak, aki nem csak sátánmetálra és proto-Swansra-gerjed, mert akiben van egy kis gyengédség, és aki szereti, hogy lányok csinálnak kedves popzenét meg egyebeket (van olyan, aki ezért nincs oda?), az úgy el fog alélni a korongtól, mint ahogy hallhatóan Jane Penny alélt el, miközben felénekelte azt. Bágyadt vokálok; kicsit Young Marble Giants, kicsit XX aroma úgy, hogy igazából nagyon egyik se; elsőre semmitmondóan közönséges, aztán szépen lassan átitatódó megszólalás; és kötelező melankólia, amiből csak az rángat ki, hogy tényleg remek szerzemények jönnek egymás után.


Pharmakon – Bestial Burden
Sacred Bones, 2014

Futsz az üres űrhajón, nagyon nyomasztó az egész, izzadsz, a csövekből mindenféle fehér füstök jönnek ki, szólnak a szirénák, mert már beindítottad az önmegsemmisítő rendszert; ajtók csapódnak be fémesen, dobol a szíved és zihálsz, a háttérben pedig már hallod az alien elviselhetetlen sikítását, miközben épp a haverjaidat belezi ki. Nekem mindig ez a jelenet ugrik be a Bestial Burden hallgatása közben. Elképzelni is szörnyű, mekkora feszültség és szorongás uralkodhat a Pharmakon név mögé bújó Margaret Chardiet lelkében, ha elsődleges kifejezőeszközként az ormótlan üvöltést választotta, és ha már a második ilyen nyugtalanító lemezét hozta ki. Nagyon testi zene ez: dallamok vagy nincsenek, vagy nagyon egyszerű formában vannak jelen, az egész album inkább ritmusból, torokhangból és lélegzetvételből áll, a fizikai miliő pedig nem meglepő annak tudatában, hogy mindenféle betegség meg kór volt az ihletője a szőke lánynak, ezek szomorították el. Ez egy tök érdekes dolog, hogy a testi problémák hogy tükröződnek a lelki gondokban és a zenében, és hát a borzasztóan rusnya lemez alapján a New York-i szőkeségnek is vannak bajai bőven. Az arcát sosem mutatja, a borítójára szerveket meg bordákat pakol, és amikor más csajok bájosan dalolnak arról, hogy milyen szemetek a pasik, ő úgy énekel, ahogy a sav marja a betont. Lehet kedvelni az ilyet, szélsőséges popzenének pont megfelelő, és nyilván elképzelhetjük ezt kevésbé hatásvadász módon is, pedig annyira nem is hatásvadász ez.