1914. december 22-én, Budapesten látta meg a napvilágot a Kossuth-díjas színésznő, a nemzet színésze. 16 éves volt, amikor látta Rostand Sasfiók című drámáját, s ezután csakis színésznő akart lenni, méghozzá az ország első színházában.
Vágya valóra vált: a színiakadémia elvégzése után, 1937-ben a Nemzeti Színházhoz szerződhetett, amelyhez haláláig hű maradt. Vendégművészként játszott az Operaház, az Erkel Színház, a Zeneakadémia, a Budapesti Kamaraszínház produkcióiban is.
Rendkívüli megjelenésű színésznő volt, igazi hősnőalkat. Impozáns tartása, sötét tónusú, bársonyos alt hangja, tökéletes beszédtechnikája, jellemábrázoló művészete tette alkalmassá klasszikus drámai hősnők megformálására. 1939-ben Németh Antal, a Nemzeti igazgatója rá osztotta Éva szerepét Az ember tragédiájának kamaraszínházi előadásában, ahol különösen fontos követelmény a tökéletes beszéd és a hibátlan megjelenés. Ezt követően huszonhét esztendőn át játszotta az örök asszonyt a legkülönfélébb rendezői felfogásokban. A Csongor és Tündében ugyancsak hosszú évekig alakította az Éj királynőjének szerepét.
A színház igazi nagyasszonya volt, s mintha számára írták volna az olyan igazi klasszikus szerepeket, mint Gertrudis (Katona József: Bánk bán), Szilágyi Erzsébet (Vörösmarty: Czillei és a Hunyadiak), Eboli hercegnő (Schiller: Don Carlos), Jelena Andrejevna (Csehov: Ványa bácsi), Lady Milford (Schiller: Ármány és szerelem). Shakespeare-től megformálta Kleopátrát és Lady Macbethet, A vihar Mirandáját, a Vízkereszt Olíviáját. Utolsó színpadi fellépése a Budapesti Kamaraszínházban volt: Noel Coward Forgószínpad című vígjátékában May Davenport szerepét alakította.
Kitűnő versmondó is volt, a rádió felvételein a magyar és a világirodalom legszebb költeményeit tolmácsolta. Már a világháború előtt több filmszerepet kapott (Szegény gazdagok, Néma kolostor, Dankó Pista, Fekete hajnal), a mozivásznon és a tévében 1945 után is feltűnt (Mágnás Miska, Egy pikoló világos, Napfény a jégen, Kentaurok, A különc, Glória, Te rongyos élet, Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart).
Lukács Margit szakmai, politikai csatározásokban nem vett részt. Az volt a véleménye, hogy a színésznek úgy kell léteznie színpadon és színpadon kívül, hogy felnézzenek rá. Amikor igazgatója rá akarta venni, hogy lépjen be a kommunista pártba, rácsapta az ajtót, aminek az lett a következménye, hogy két évig nem léphetett színpadra. Életforma volt számára a Nemzeti Színház, gyakran mondogatta, hogy életében a színház az első. A Blaha Lujza téri épület lebontása után emlékül hazavitt egy nézőtéri széket, néhány díszlettervet és egy rozettát az egyik páholyról. Színházához sohasem lett hűtlen, de volt néhány év, amikor színháza lett hűtlen őhozzá: nem juttatta szerephez vagy méltatlan feladatokat adott csak neki.
Művészetét számos kitüntetéssel ismerték el: 1957-ben Jászai Mari-díjat, 1963-ban Kossuth-díjat kapott, 1958-ban lett érdemes művész, 1974-ben kiváló művész, 1992-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 1998-ban a Kazinczy-díjat, 2004-ben posztumusz a Madách-díjat. 1989-ben a Nemzeti Színház, 1997-ben a Halhatatlanok Társulata fogadta örökös tagjává. 2000 augusztusában az első tizenkettő között nyerte el a nemzet színésze címet. "...elfáradni csak előadás után szabad, s az előadás számomra addig tart, amíg élek" - vallotta. Életének utolsó éveit egy budapesti színészotthonban töltötte, hosszú betegeskedés után 2002. február 3-án érte a halál. 2014-ben emléktáblát avattak tiszteletére egykori lakhelyén, a VIII. kerületi Vas utca 2/b. szám alatt, szobra a Nemzeti Színház szoborparkjában látható.
Forrás: Színház.hu
