„Ez egy eszpresszó.” Énekli Cseh Tamás a Bereményi-dalban, s a szó hallatán fényes üvegek mögött elhelyezkedő asztalok és székek vonalai bújnak elő szelíden.

Az eszpresszóban rejlő varázs és mágia, múlt és jelen, s a gyönyörű fekete lé, a kávé egyszerre és egymás mellett szépen megfér.

Presszó szavunk régimódisága ellenére korántsem ment ki a divatból, él és elevenebb, mint valaha, tanú erre a nem egy félreeső budapesti utcából ránk világító felirat, már ha észrevesszük a romkocsmák, pubok és egyéb szórakozóhelyek fényében megbújó szelíd kis teremtéseket s engedünk a presszó felirat olvastán eszünkbe jutó pozitív sztereotípiáknak.

A több évtizedet átélt, átvészelt, világháborút, forradalmat, Kádárt, Kádár-kort és rendszerváltást látott presszók ajtaján fityegő arany – és rézkilincsek fogása ugyanolyan, mint az eszpresszók aranykorában, kissé ugyan megkopott, s az ajtók hangja végzetesen öreg nyikorgásba fullad, de a hangulat rekonstruálódik hamar az első fekete és a vizespohár tálcán felszolgálása után. Minden a helyére kerül, a múltban lépdelő felszolgálók cipősarkának vörös koppanása is átélhető egy ilyen múltba-mártott, édes presszó gömbölyű asztala mellett.
Aki a bűvös presszók világában szeretne bóklászni, annak nem kínálkozik tökéletesebb és hasznosabb útikönyv, mint Zeke Gyula legújabb: Volt egy feketém című, a budapesti presszókról szóló, hiánypótló krónikáskönyve. Olyan útvezető ez a kötet, mint egykor a merész Pokolturistáknak lett volna Dante Isteni színjátéka vagy Tar Lőrinc kénszagú feljegyzései. A szerző eddig is bőven kivette részét a kávéház-kultúra regényes ismertetéséből, elég csak két korábbi, a mostani témához kapcsolódó könyvét, a Kávézók kalauza (Frankl Alionával közösen) és a CAFÉ? Változatok és változások (Saly Noémivel közösen) címűeket megemlíteni.

A könyvben kalandtörténetbe illő izgalommal, hűen a történelmi adatokhoz idéződik meg a presszók közel hetven éve. Szinte a fülünkben cseng az első, nem mindig finomhangolású kávégépek zöreje, s zuhan át a reggeli csészénk peremén a zaccos szocializmus agresszív és szigorú árnyéka, feketül bele harmónia és keseredik bele nem egy kortynyi kávé. Eltűnt és még létező presszók derengenek fel azonban olvasás közben, lapos cipők csoszognak, üdvözült dohányhangú vendégek üdvözölnek, valahonnan süt a fény, a húszas-harmincas évek polgári, kosztolányis és az ötvenes-hatvanas évek cenzúrázott fénye, -- melegen, jóságosan, feketén, fehéren. Mit tegyünk, tombol a nosztalgia, forr a kávé, fő az egészség.

Zeke Gyula könyvében a régi idők presszóképeit találjuk, a fotókon befejezetlen mozdulatok, vidám és komoly beszélgetések megfejthetetlen hieroglifái, s a legjobb helyeken idézett forrásszövegek egy nagyon szerethető és nagyon keserédes világ modellezői lesznek. A Budapesthez, mint zakóhoz a mandzsettagomb hozzátartozó presszók életrajza valahol összetalálkozik a mi önéletrajzunkkal, mert kinek nincs presszóban játszódó története, presszós élménye, legyen az akár a legeldugottabb, félcipős presszó is akár.
Elnézést, fizetek!
Volt egy feketém.