Férfiasan érzékeny, gitárcentrikus popzenéből kevés a jó manapság, a TV On The Radio és a Merchandise azonban ezúttal is remekel a műfajban.

TV On The Radio – Seeds
Harvest, 2014

A zenekritikusoknál hülyébb emberek nem léteznek (én egyébként nem szívesen pakolom magam ebbe a kategóriába), szépen bizonyítja ezt az enyhe megítélésbeli visszaesés, amit a TV On The Radio tapasztalt meg azóta, hogy poposabb zenét csinál. Persze nyilván kevesebb a fekete hatás, a megfontoltan nem hétköznapi ritmusképlet, nem énekel David Bowie sehol, sem nincs annyi nyomasztás, funk-soul-rap + mindenféle más szemét, nincs annyi rosszkedv, mint amennyi a magukat érdekesnek tartó recenzorokban teng túl, és igen, bár három néger is van a mára négytagúvá fogyott zenekarban, egyre inkább úgy érezni, folyik rendesen az öngyarmatosítás. Áramvonalasabb számok, fehér new wave, fehér punkhatás, és úristen, jesszus, csak ezt, csak ezt ne: dallamok. Méghozzá nagyszerű dallamok. Persze lehetett a Wolf Like Me-t is énekelni, a Staring At The Sun hasító refrénje pedig még mindig lúdbőröztető, de az a csapat korábbi anyagaitól valahogy nagyon idegen volt, hogy tíz-tizenkét számon keresztül menjen az okos, rétegelt, egyáltalán nem sekélyes, kreatívan összeállított hangszeres pop-rockzene. Igazából mindenkinek így kéne ezt csinálnia, akinek nem megy annyira az agyára a sok ufó, mint a Muse-nak, vagy aki szerint hirtelen nem annyira gáz a lószagú frizura, mint a Kings of Leon esetében, mert a TVOTR tényleg úgy növekedett, lépett Billboard Top 20-as/30-as együttessé, hogy bár fele ma már nem New Yorkban, hanem Los Angeles-ben él, nem szégyellhető, hanem dicséretes módon mozdult a befogadhatóság felé. A jelentőség nyilván kevesebb, a magas művészet visszacsúszott, csökken az avantgárd meg a formabontás, de hát mit csináljak, ha a számok fantasztikusak. Gerard Smith nem forog a sírjában, hanem ritmusra ráncol.

Merchandise – After The End
4AD/Neon Music, 2014

Az ember nem gondolná, hogy az év egyik legjobb rocklemezét egy olyan banda készíti el, aminek a nevére üres bögrék, pólók és tollak jönnek ki a neten (aki laikusként lát egy Merchandise- fölsőt, biztos mosolyog a vélt iróniától), pedig lol, XD, :3, pont ez van. A tampai srácok már fodrozták a vizet az elmúlt esztendőkben, az igazán nagy követ azonban most hajították csak a tóba: a 4AD-nél kijött aktuális lemezük egy profin megszólaló, magabiztosan megkomponált, kivételes és eredeti munka, már amennyire manapság lehet albumot ilyen szavakkal illetni. Van itt mindenféle jó: Wilco-szerű amerikai vagyok, de se nem buta, se nem szemét rock; olyan War On Drugs-os végtelenbe vesző autóút szindróma, amitől még Mark Kozeleknek is feláll; finoman álomszerű, barnás vokálok és egyáltalán nem kellemetlenül stadionorientált hangzás, ami a korong fő csáberejét adja. Indie zenekar ritkán tud ilyen kifürkészhetetlen megszólalást nyújtani, itt viszont nagyon barátian, nagyon jólesően ölel körbe a tompa atmoszféra, amit a tagok szerencsére az útókornak is szavatolnak az americanás, kicsit akusztikus, dinamikailag és melódiailag végig ügyesen kimért, lelkes és lelkiismeretes számokkal. Az extrák pedig csak bővítik az élményt. Szitár (vagy szitárszerű?) adalék, ízlésesen drámai zongora, apróbb elektronikus susogások, rétegek telítik a kisebb és nagyobb slágerek összhatását, amit részleteiben némileg könnyű beazonosítani, ám ami egészében talán tényleg csak a Merchandise egyedülálló zsánerébe tuszkolható bele.