Nem véletlenül annyira gazdag ez az ünnepkör hangulatkeltő eszközökben. Nem véletlenül csúszik át a giccsbe nagyon-nagyon gyakran. Ugyanis van valami, amit el akar mondani.

December van újra, karácsonyi lázastul, mindenestül. Nincs még egy ünnep, amely ennyi szokást, kelléket, kamionnyi csicsát vonzana be. Évről évre egyre ízlésesebben világítanak a főutcák (szerencsére), forralt bor gőzölög a tereken, méregdrága karácsonyi vásárok lepik be a fővárosokat, mi pedig várva várjuk a hamar sárrá váló havat, mértéktelenül fogyasztjuk a szaloncukrot, és a görcs áll a gyomrunkba, hogy a fenébe, valami ajándékot kéne venni a munkatársnak/unokahúgnak/tetszőleges bárkinek, ami nem túl drága, de személyes, és nem a "továbbajándékozandó" dobozban végzi.
December ugyancsak rövid hónap, mert az elején a Mikulás kering a gyerekek körül, a végén a szilveszteri bulinál forognak a gondolataink, két-három napnyi holdudvarral – elvégre rákészülés és kipihenés is kell, s hopp, már el is telt, és alig élveztük. Maga a karácsony pedig  idegeskedéssel van csurig, legutolsó pillanatokkal, bénázással a karácsonyfa felállítása körül, szívmelengető vagy idegesítő rokonlátogatással, és mérhetetlen mennyiségű mákos sütivel. Sok egyéb mellett nagyjából ezek az állandó kellékei a decembernek. Egy rétegnek legalábbis.

Valahogy azonban a rengeteg hozzávaló ellenére csak pillanatokra örülünk felhőtlenül és önfeledten: amikor kiszaladunk az első hóba, amikor a cipőnkben mégis van valami, esetleg amikor a csillagszórókat nézzük a fán. Mikor meghalljuk a Mennyből az angyalt, és abbahagyjuk, amit csináltunk addig. Vagy ahogy nézzük, hogy az a drága emberke hogy tépi le a csomagolópapírt. Mikor a tűzijátékra csodálkozunk. Tényleg csak néhány pillanat, alig pár perc. Ezért volna hát az összes mérgelődés, költekezés, titkolózás – néhány másodpercért?

Nem véletlenül annyira gazdag a karácsonyi ünnepkör szokásokban, irodalomban, zenében, filmekben, hangulatkeltő eszközökben. Nem véletlenül csúszik át giccsbe nagyon-nagyon gyakran. Van valami, amit el akar mondani. Nemcsak azok számára, akinek megadatott, hogy karácsonya legyen; hogy szobában üljön, ahol bekapcsolhatja a fűtést, villannyal, amit lekapcsolhat, hogy gyertyákat gyújtson helyettük, emberekkel, akiket őszintén megölelhet. Akinek e legutóbbi nincs, az a legszegényebb (bár az előbbiek sem ártanak, míg nem megyünk melegebb éghajlatra). Az ünnep pedig minden évben mondana nekünk valamit.
Karácsonykor a keresztény emberek Jézus Krisztusnak, Isten fiának a Földre való megszületését ünneplik. Többnyire családban, mert a család hétköznapi életében valósul meg legjobban egy kétezer éve történt történelmi esemény önmagánál több üzenete – hogy szeretni születtünk. Jézus szegénységbe jött, és nem tudjuk, hogy szüksége volt-e a pásztorok és a betlehemi bölcsek ajándékára. Rongyokban könnyebb volna szeretni, mint bársonyban? Talán, mert nincs, ami eltereljen. Ahogy Mária nagy pocakkal, szamáron, bizonytalanságban, Betlehem felé utazva várta a megszületendő gyermeket, úgy a december mindnyájunknak adventi idő: várakozás. Ajándék-dugdosással, az adventi koszorún négy gyertyával, vagy rorátéval, hajnali misével. Befelé figyeléssel. Lecsupaszodással. Lemondásokkal.

Másokra gondolással.

A BibliábóI ilyenkor Izajás próféra és Keresztelő Szent János gyönyörű igéi kerülnek elő. Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban! – szólítanak fel a súlyos ajkú próféták – a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! (Iz 40, 1) Mi meg, nos, mi törhetjük a fejünket, mit is jelent ez. Talán csináljunk síkságot a bolygóból? És utána a sivatagba ültessünk fákat, hogy paradicsommá váljék, ha már egyszer kiűzettünk belőle valamikor régen? Ez jó cél, de lehetetlen – az embernek. Jézus azonban pont azért született meg az emberek közé, hogy segítsen, hogy megmutassa, mennyire szeret minket az Isten. És hogy ezzel a ténnyel mit kezdhetünk. S akit akár figyelmen kívül hagyunk, akár nem, munkálkodik a világban. Íme, készítsünk ösvényt a sivatagban: rakjuk rendbe előbb a saját bensőnk göröngyeit, utána foghatunk eredményesen a világ egyenessé tételéhez. Akkor már tudni fogjuk, a kisimítandó sivatagi út hová vezet. És hogy miért pusztaság.

Most fordul át észrevétlen a sötétség időszaka a lassú, lassú fénybe – a tavasz előtt a tél java még hátra van, a legsötétebb éjszakák egyikén azonban a Megváltó születését ünnepeljük, örökké zöld ágakkal. A Kisjézust, aki még csak csecsemő, aki rongyos helyre születik, pucéran, védtelenül, üldözve. Hosszú idő, míg kinyílik az értelme, és még több, míg meghirdeti azt a fényt, ami a velünk született sötétséget áthathatja. Nekünk valószínűleg még több idő kell, mert sok mindenben sötétben és sivatagban élünk, és világosságra van szükségünk – nem az égbolton, hanem bennünk. De íme, a napkeleti bölcseknek utat mutató betlehemi csillag az első jele annak, hogy van Remény; ha nem is feltétlenül arra, hogy több lesz a fizetés, vagy hogy béke lesz a világon –  ez a világ tökéletlen. A karácsony nem egy keresztény ünnepből kinőtt családi fesztivál, nemcsak családi békére való törekvésről szól, és nem csupán arról: mit adok. Az is kérdés: mit teszek. S kiért.