Képesek lennének-e napjaink költői ekkora távolságot áthidalni, elképzelt és távoli olvasókat megszólítani? Ki lehet-e lépni a napi diskurzusból, és „űr-verseket” alkotni?

Több válasz is lehet erre. Talán a leginkább jellemző az lenne, hogy minek? Ugyan ki olvasna magyar verset a Holdon, amikor a Földön is alig. De lehet, hogy éppen ez a más, a több, a kellően varázslatos és főképpen őrült ötlet, egy olyan néptől, melynek nyelvét alig beszélik és az egyik legnehezebbnek tartják. Hiszen van-e vers a Holdon? Nincs. Az első vers, amely a Holdra kerül, magyar vers lehetne. Hogy ott ki olvasná? Távoli korok utazói, arra járó kóborgó földönkívüliek, sokáig senki, nem tudom. De hogy itthon mindenki, hogy abból itthon kultikus vers lenne az biztos, és alighanem más országokban is, más népek is felfigyelnének arra, hogy a magyarok PULIjuk nyakába egy verset kötöttek. Milyen verset? Hol lehet elolvasni? A Holdon? Na ne már!
A Verset a Holdra pályázat részleteiről, és a PULI projektről részletesen itt olvashat! Akkor arra gondoltam, hogy ki lehetne bővíteni ezt a pályázatot. Egyik felében a magyar irodalom bármelyik versét lehetne javasolni, a másikban pedig saját verseket lehetne írni, konkrétan HOLD-verseket, PULI-verseket :), akár sci-fi verseket, ha úgy tetszik, s mindezek közül valamelyik felkerülhetne a Holdra a PULIn. Legjobb lenne, ha születne egy olyan antológia, amely azokat a kortárs verseket – novellákat, esszéket – tartalmazná, amelyek egy ilyen hatalmas távolságot és problémát próbálnak áthidalni. Ezeknek a verseknek olyan univerzális üzenetet kellene hordozniuk, amely onnan (vagyis a Holdról) szólal meg, s beszél erről (vagyis a Földről, Magyarországról, rólunk).

Vajon képesek lennének-e napjaink költői egy ilyen távolságot áthidalni, elképzelt és távoli olvasókat megszólítani? Ki tudnánk e lépni a mindennapok diskurzusából, és „űr-verseket” alkotni? Tudnánk-e úgy beszélni magunkról, hogy az is értse „ki gépen száll fölébe”? Olyan komoly poétikai probléma ez, amelynek megoldásához valóban költői tehetségre, fantáziára, leleményre volna szükség. Úgy, hogy mindeközben nem szabadna elfeledkezni arról, hogy a Holdra szánt versek valójában a Földnek is szólnak. Sőt! Ha ugyanis felküldjük az imént idézett Radnóti Miklós verset, az a vers lesz az, ami fenn a Holdon, most már mindig ott lesz. Kiemelt helye lesz, magányos sziklaszirtté válik, jelentése számunkra megtöbbszöröződik, be lehet írni a tankönyvekbe, hogy srácok, ez az a magyar vers, ami fenn van a Holdon. Már amennyiben megvalósul a PULI-projekt. De ha nem, akkor is létrehozhatnánk külön erre az alkalomra, célra, tematikára írt kortárs versekből, novellákból, esszékből egy olyan antológiát, amelynek témája mindez. Legyen az fikciós, vagy valós, tekintsen úgy erre az egészre, mint leíró, vagy legyen az a szöveg oly könnyű, mint egy sóhaj az emberiségért, vagy mint egy elénekelhetetlen himnusz a semmiben.

De térjünk vissza az alig érintett, mégis nagyon fontos problémához, mely az általam rendkívül becsült Tillmann J. A. egyik központi témája régebbi tanulmányaiban (is): a jelentés és hordozó viszonyához.

Két lehetőség van ugyanis a Holdra küldött verssel kapcsolatban. Az egyik, hogy nem törődünk azzal, hogy milyen formátumban kerül rá a PULIra a vers, hanem csak egyszerűen egy matricára, vagy valamilyen hordozóra ráírjuk és kész. Lesz, ami lesz. Ebben az esetben a vers ténye elsősorban nekünk, földi közönségnek szól. Büszkeséggel minket tölthet el, másoknak meg lefordíthatjuk, és több nyelven szórhatjuk e szöveget.

A második lehetőség az izgalmasabb, és itt jön Tillmann J. A. néhány vonatkozó cikke és esszéje, melyeket főleg a Rosetta-projekt és más hasonló problémák kapcsán írt. (Itt például arról (is) volt szó, hogy miképpen jelezzék azokat a helyeket, ahová atomhulladékot raktak le, hiszen több ezer év múlva is jobb, ha tudják, hogy nem túl szerencsés azon a helyen letelepedni. De hasonló problémát jelentett a SETI program üzenete is, és még sorolhatnák részletesen mindazok, akik nálam tájékozottabbak ezekben az ügyekben. Vagyis, hogy miképpen tudunk üzenni távoli korokba, esetleg más lényeknek? Stanislaw Lem ezzel kapcsolatban végtelenül szkeptikus volt, s némi igazat kell adnunk neki.) Mégis érdemes lenne megfontolni, hogy hogyan is kellene kinéznie ennek a matricának, amely egyetlen magyar verset vinne fel a Holdra. Már csak azért is, amit Tillmann J. A. ír, vagyis, hogy „Az egyre inkább globálissá alakuló világban azok a kultúrák fognak fennmaradni, amelyek képesek a tágasság szemléletét, a földi folyamatokat integrálni, és univerzálissá válni.”

Van egy olyan érzésem, hogy ötvöznünk kellene a tudományt (hologram, kódok?), a képzőművészetet (grafika, fényfestészet?) és az irodalmat (vers), egy aprócska matricában. Ha ugyanis, valaki rajtunk kívül, egyszer csak észreveszi ezt az üzenetet – melyre ugyan kicsi az esély, de miért ne – mindenképpen érzékelnie kellene, hogy az egy üzenet. A megfejtést azonban már rá bíznánk...