Csak egy arra érdemes lemezről nem ejtettünk szót idén, és persze, hogy nem a Swans bababorítós unalomszobráról van szó. Ím: D’Angelo és a Fekete Messiás.
D’Angelo and The Vanguard – Black MessiahRCA, 2014
Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy az ember elkezdjen soult hallgatni, nyilván érettség meg kor, meg valószínűleg az is, hogy miután végiggörgetett a Bryter Laytertől az Internal Wranglerig mindent, amit húros-nyakas hangszerrel csinálnak és érdekes lehet és nem hegedű vagy nagybőgő vagy krautrock, már tényleg csak Stevie Wonder meg az Innervisions maradt. Mindegy is, a lényeg, hogy az új D’Angelo album első fele kurva jó, még Ariel Pink rózsaszín copfjait is meghúzogatná kicsit, ha nem kibontva hordaná a haját a fiú, arról nem beszélve, hogy úgy átrendezhetné az év végi listadömpinget, mint a London Calling tette, amikor 1979 decemberében kutyult össze mindent. Nem vágom, nem vágom és nem vágom, meg nem akarok okoskodni, mert az öreg kollégák a végén még azzal vádolnak, hogy a senki mondja meg olyan dolgokról a tutit, amikhez nem ért, de nagyon nekik sincs ebben mit érteni: profi (tizennégy évnyi kreatív válság és drogozás után legyen is profi, érted) dalok, profi (ha az r&b Jézusa nyúl hanganyaghoz, az legyen is profi, érted) megszólalás, mutáns, pszichedelikus gospel, disznó módjára röfögő gitárszaggatás, disszonánsan összefonódó női-férfi ének, pezsgő vér, sziporka, szex, kávészag és ehh, ehh, mennyire jó leírni is: innováció. Eljött az apokalipszis, dobd ki az erősítőt, gitárórát ne vegyél soha, a húrokat vidd a MÉH-telepre, tiszteld a nőket, keress valami építészt, egyél aszalt áfonyát, diót, egyebek. A megváltó újra itt van, nem fehér, nem indie-popot nyom és még véletlenül sem négy szerencsétlen Led Zep-buzi Manchesterből.
Na és ehhez képest milyen a Black Messiah második fele? Úgy a közepétől a végéig? Semmilyen, úgy ahogy van.