Átnyúlt az asztal fölött, a homlokomtól az államig végigsimította az arcom, a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett és szájon csókolt lassan.
Ez az írás második, befejező része. Az első rész itt érhető el.
Hosszú napokon át robotoltam - mintha álomban.
Jöttem és mentem, üldögéltem a kávéház-kantinban, ettem, aludtam, teregettem és vasaltam, lekéstem a buszt vagy épp elértem, kávét ittam, udvarias mondatokat váltottam a földszinti lakóval, számoltam, hány autó megy el előttem, mielőtt zöldre vált a lámpa, eljártam az egyik cipőmet, vettem helyette újat, esőben esernyőt szorongattam, szélben szorosabbra húztam a kabátom, és minden tökéletesen valótlannak tűnt.
A hétvége egy nagy, üres óceán volt, amin át kellett úsznom.
Néztem magam a tükörben, megértettem, többet nem jön vissza hozzám a diószemű. Ezért jönne? Még egy ilyen rezzenéstelenül tiszta tekintetű fiúból is kipiszkáltam az aljasságot. De felhorgadt bennem a toporzékolhatnék: minek beszélgetett akkor annyit, minek követett, minek hatolt belém?
Aztán megjelent, kikérte a szokásos kávéját, állt a kassza mellett, azaz mellettem, fizetett, visszaadtam. A tenyerébe tettem a visszajáró aprót. Egy örökkévalóság volt az nekem.
— Itt maradhatok még egy kicsit?
— Igen.
Hallgattunk.
Nem tudom, ő mit csinált, én a szokásos hülye játékomat játszottam, számoltam magamban, hogy megnyugodjak. Mintha lennék valaki. Néztem a kasszát, amit álló nap nézek, és hadartam magamban: — Egy, egy, kettő, három, öt, nyolc, tizenhárom, huszonegy, harmincnégy, ötvenöt, nyolcvankilenc, száznegyvennégy, kétszázharminchárom.
A Fibonacci-sor megmaradt. Ameddig tudom. Mondom, mikor rámjön az ideg. Csak el ne menj, az nem baj, ha szót se szólsz, csak legyél, csak cáfold a félelmeim. Háromszázhetvenhét, hatszáztíz, kilencszáznyolcvanhét.
Ez vagyok én, ez a reszkető kocsonya. Az is elég, ha nem fordítasz hátat.
Hosszú levegőt vett.
Az arcomba bámult, előredőlve, egészen közelről. Néztem a szemét.
— Meg tudsz bocsátani?
Bólintottam kicsit.
Elmosolyodott, elbillentette a fejét.
— Hát akkor szia.
— Szia.
Este megint várt és követett. A lépcsőnél, az előszobában, aztán az ágyamon mindent ugyanúgy csinált, mint előtte, de most egy kicsit szaporábban vettem a levegőt, átöleltem közben a hátát, máshogyan érzékeltem, hogy elment, nemcsak abból, hogy lefordult rólam, hálásan zokogtam a megkönnyebbüléstől. Magához húzta a fejem. Nem hagyott ott rögtön. Ültünk a konyhámban, abban a karcos fényben, bámultuk a teásbögrénket. Nagyon-nagyon lassan, szóról szóra kapaszkodva, küszködve elmondtam, hogy jólesett a ma este.
— Mi?
— Jólesett a ma este!
— Azt hittem, fájt. Sírtál.
— Nem fájt.
— Jöhetek máskor is?
— Jöhetsz?
— A kávézóba is?
— A kávézóba is?
Átnyúlt az asztal fölött, a homlokomtól az államig végigsimította az arcom, a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett és szájon csókolt lassan. Egy kicsit. Még alig tértem észhez, amikor már hallottam, húzza be maga után a bejárati ajtót.
✻ ✻ ✻
Hetente kétszer-háromszor megitta a kasszámnál a kávéját, beszélt, egyszer-egyszer némán haza is kísért, magáévá tett, kevéssel utána távozott. Lebegtem eszméletlen boldogságban az az egyik hétből a másikba. Minden a helyére került.
Tél lett.
Januárban kimaradt a vérzésem. Vettem egy tesztet a drogériában, pozitív lett. Elmentem nőgyógyászhoz. Hát, maga tényleg terhes, mondta őszintén csodálkozva, sürgősen le kell fogynia, legalább 30-35 kilóval nehezebb, mint az egészséges. Belebetegszik a terhességbe. A kicsit is iszonyú veszélynek teszi ki. Legalább tíz kilót le kell adnia sürgősen. Amíg nem késő.
Kiléptem, az ápolónő kikiabálta a hátam mögül a következő páciens nevét, egy nyurga lány felpattant, és megvárta, míg én arrébb lépek az ajtóból. Mintha el sem férne mellettem. Leszegett állal rohantam ki a rendelőből.
Többet nem is mentem vissza.
Másik orvost sem kerestem. A diószemű mit sem sejtve látogatott. Sose maradt nálam éjszakára, nem baj, örültem, hogy van. Újra és újra visszajön. Kitavaszodott. Negyedik hónapja nem véreztem, de terhesnek sem látszottam. Eleve is elég nagy volt a hasam. Tán olyan tömörebb, sűrűbb, vagy nem is tudom, tömöttebb húsú lettem. Nem látszott rajtam az az anyai ragyogás, ami állítólag minden várandós asszonyt körülvesz, mint a szentek fejét a glória. Úgy teltek a hetek, ahogy eddig, ő a kasszám mellett állva beszélt, az ágyban nem. Én némán imádtam mindenért. Nem említettem neki, hogy négy hónapja nem vérzek. Nem említettem, hogy januárban nekem mit mondott az orvos. Nem csináltam semmit, vártam, hogy a problémák elmúljanak, vártam, hogy jöjjön, betakarjon a csöndjével, a testével. Én lettem a megesett kasszírnő.
Csak nevetni tudtam magamon. Azt akartam hinni, hogy ez átmeneti állapot, ez az egész őrület, meg az orvos, ezek a bonyodalmak, az egész csöndben megoldódik, és nem kell neki bevallanom, hogy terhes lettem. Egy nap majd arra ébredek, hogy megjött, és aztán szépen beáll a ciklusom.
Augusztus vége volt, fülledt, hullócsillagos éjszaka, mikor végül arra ébredtem, vérzek. Kiszaladtam a fürdőbe, langyos zuhanyt engedtem, eldőltem a kádban. Vártam, mi lesz. Fájt. Ordítani tudtam volna, de csakazértis némán markolásztam a sampont, a hátmosó kefét, mindent, ami a kezembe akadt, és könyörögtem a fájdalomnak, hogy érjen már át rajtam. Egy óra is eltelhetett, mire vége lett. Nem tudom. Megmosakodtam, feltakarítottam magam után.
Megmostam azt is, ami kijött belőlem.
Ha a fejecskéjét a könyökhajlatomba téve a karomba fektettem, a lábacskái nem értek el a csuklómig. Hideg kisbaba. Kislány. Gondoltam, nem lenne apja, ha élve maradt volna. Ő kifogott rajtuk, őt senki se fogja lenézni, őt senki nem fogja bántani, ő érinthetetlen, mindenki fölött áll. Ő igazán szeret engem. Megengedi nekem, hogy a diószemű, fekete-fehér hajú apját megkíméljem a szégyentől, hogy felcsinálta a hájas kasszírnőt.
Mi mindig vigyázni fogunk egymásra.
Beletekertem a piros kasmírsálamba és az ágyra tettem. Mennem kellett munkába. Hazafelé menet beugrottam az Ikeába, vettem egy szép nagy befőttesüveget, olyat, amiben uborkát szokás kovászolni. Kivettem a hideg babát az ágyból, beletömtem az üvegbe, ahogy volt, sálastul, a végén celofánnal jó alaposan lekötöttem az üveg száját. Kis üvegkoporsó.
Felhúztam a vekkert, hogy az éjszaka közepén ébresszen, aztán lefeküdtem, magamhoz öleltem az üveget.
Ez volt ami anya-lánya esténk, ez az egy.
Elmondtam neki mindent, a szánalmas anyját, a szépséges, kedves, elérhetetlen apját, a szerelmet, aminek ő lett a gyümölcse, és a beteg testem, ami megölte őt. Csörgött a vekker, kiosontam. A belső kertben, a hátsó fal mellett, az akác töve alá ástam a kislányom. Megvoltam fél óra alatt. Álltam egy darabig ott, azon töprengtem, illő lenne mondanom valamit, imádkozni, vagy valami. Nem tudok, aztán a gyereknek meg mindegy, a sírja fölött imádkozom-e, vagy otthon.
Visszaindultam az emeletre, s mire a hálószobámba értem, az egész imádkozósdi fölöslegesnek tűnt.
Ledőltem és rögtön elaludtam.
✻ ✻ ✻
Mikor végre megint várt a diószemű, a buszmegállótól fürgén kopogtattam az utat neki a kövezeten hazafelé, és boldogan hallgattam a lassabb, tompán puffanó lépteit.
Kíváncsi voltam, észreveszi-e a változást.
Máshogyan szuszogott, miközben szedegette le rólam a ruhákat.
Sietve értünk az ágyhoz. Minden rendben, minden a legnagyobb rendben, nincs több titkolózás, félelem, aggódás. Csak ő van, meg amit ő akar, az van. És ha engem is akar, én is vagyok. Boldogság, tiszta, napsütötte béke.
Legördült rólam, a vállához húzta a fejem.
— Valamit el kell mondanom —, hosszút fújtatott. — Beleszerettem valakibe. Iszonyú hosszúakat csetelünk, de eddig még csak egyszer találkoztunk. Tegnapelőtt aztán megittunk nálam egy üveg bort, és átbeszéltük az éjszakát. Más nem történt, esküszöm. Vele is, veled is tisztán akarom lejátszani a dolgot. Kedves vagy nekem és tisztellek, de már csak ő érdekel. Becsapnálak, ha fenntartanám a viszonyunk. Sajnálom.
Felkönyökölt. Szájon csókolt, combonlapogatott, felöltözött, behúzta maga mögött az ajtót.
Akkor lett vége az életnek.
És persze nem haltam meg.
Abba az ember nem hal bele, hogy elfogy az élete.
Súlyosabb indok kell ahhoz. Meghalni könnyű, sokkal rosszabb élni, magamban raktározni a halált. Nem haltam meg, de belül más sem vagyok, csak halál, halál, gyilkosság és halál.
Menni minden nap a nyomorult Japán Kávéházba, befurakodni melleimmel a kassza mögé. Ez következett. Már megint. Ültem a szemölcs alakú székemen, beütöttem a majmok és majomnők ebédjeit, kávéit, palackozott zöldteáit, táblás milkáit, muffinjait, melegszendvicseit. Nem kell gondolkodni, sem érezni a bennem őrjöngő nyirkos, síkos halált. Teszem a dolgomat. Egyszer a szomszéd ház előtti öreg gesztenyefánál epés habot hánytam, sebaj. Hazamentem, főztem, ettem, aludtam. Az elvetélt kislányunk miatt hagyott el, a másik nő csak kifogás volt. Belém látott, meglátta a bőröm alatt hemzsegő enyészetet. Anélkül, hogy elmondtam volna neki, tudta, hogy az életet, amit ő fröcskölt belém, megfojtotta az én kásás, hájas, tömérdek halálom. Többet nem fog hozzám érni senki.
Ki szeretne egy halálszatyorral henteregni?
A bőröm az, ami elválaszt a világtól, és össze is köt vele. Ez az utolsó álcám, a külsőm. A lengő hájam, liffegő hasam, gyilkos méhem, a kárörvendő petefészkek, ezek mind a halál táplálékai. A bőröm tartja egyben, mint valami zsák, nehogy minden keserűségükkel, mérges gázukkal kiömöljenek belőlem.
Rá a világra!
Ha felfeslene a bőröm, biztosan kiáradna belőlem az ásatag, avas, pállott gonosz, amit a zsíromban raktározok. Ülök, növesztem a combom. Nyolc éve senki sem szólít meg. A diószemű még eszembe jut néha, mikor lesodrom a bugyimat a combomról. Ülök a káván, karmolja a fény a bőröm. Minden a legnagyobb rendben. Újabban festem a körmöm.
Talán a fodrászhoz is bejelentkezek.
