Hogy hat az internet, a slam poetry és a közhangulat a magyar költészetre? Kemény Istvánnal aktualitásokról, adaptációkról, apai hatásokról és aktuálpolitikáról beszélgettünk.

Mi volt a legutóbbi írása, amit felkérésre írt?

A Vigiliának volt nemrég egy körkérdése, arra írtam egy közepes terjedelmű kisesszét. A téma a saját írásokban használt bibliai téma volt, több írót és költőt kérdeztek meg, többek közt engem is. Nehéz lenne összeszedni az elmúlt időszak kisebb írásait, sokszor azonnal kizuhannak az emlékezetemből, amikor fél napon belül már más munka következik. Többször előfordul mostanában, hogy valaki elküldi az írásait, elolvasom, és véleményt írok róla. Ez persze egyfelől megtisztelő, másfelől pedig teendő és feladat, amit teljesíteni kell. Nem mindenki csinál ekkora faksznit a napi teendőiből, én sajnos igen. Alkatilag nem tudok egyszerre nyolc dologra figyelni. Ezt nem panaszként mondom, büszkélkedni pedig pláne nem fogok vele, hogy milyen elmélyült ember vagyok. Ez egyszerűen tény.

A szépirodalom, vagyis a vers- és regényírás hogy úszik be a többi teendő közé?

Amikor regényt írtam, kaptam kölcsön egy lakást, felkeltem, elmentem reggel a helyre, és ott írtam. Nem volt vezetékes telefon se, net se, nem volt nyomás, hogy muszáj e-mailekre válaszolnom, nem terelte el semmi a figyelmem. Így működött hónapokon keresztül. Ez lenne az ideális állapot.

Legutóbbi regénye, a Kedves Ismeretlen 2010-ben jelent meg. Most állítólag egy családregényen dolgozik...

Rengeteg regénytervem volt, mostanra kezd körvonalazódni a helyzet. Már el is kezdtem írni, de még nem mentem annyira bele, hogy ne érdekeljen semmi más. Nagyon szeretném elérni azt az állapotot, amikor egy transzszerű helyzetbe kerülök. Ilyenkor az embert már nem idegesíti annyira, hogy kilépjen a folyamatból, sőt, már ki sem tud. Elkaptam egy fonalat, de ugyanúgy, ahogy az előző regényemnél, nem tudom még elmondani a cselekményt. De arról azért szó sincs, hogy afféle „költői prózát” akarnék írni (a kifejezés rossz értelmében). Éppen az lesz a nagy munka, hogy a rengeteg költői ötletnek olvasható, világos prózában találjam meg a helyét.

Milyen élményanyagokból születik vers és miből inkább próza?

Ez beállítódás kérdése is. Ha ez ember tudatosan valamilyen műfajban (esszében vagy versben) gondolkozik, akkor elindul az agya egy irányban, és ebben a formában jutnak eszébe a dolgok. A regényemben valószínűleg benne van egy-két kötetnyi vers ötlete. Például két dolog hasonlóságának felismeréséből könnyen lehetne vers is, de amikor prózában fogalmazom meg, akkor átalakul, és akár két sztori összekötésére is szolgálhat.

Van annyi vers most a „raktárban”, amiből a közeljövőben kötet születhetne?

Sajnos nincs. Vannak kész versek, és jó pár félkész valami, de egyelőre nem kiadható mennyiség. Régebben is előfordult, hogy egy-két évig voltak nem írós időszakaim. Amikor 21-22 évesen volt ilyen, azt hittem, hogy az életben soha többet nem fogok írni, ami persze nem volt jó érzés. Később már bíztam abban, hogy ez elmúlik. Az a baj ezekkel az időszakokkal, hogy mégiscsak eljön az alja, amikor azt érzi az ember, hogy ez már nem lesz sehogy. Úgy látszik, ezt nem lehet megúszni.

Mi az, ami mostanában motiválja?

Az élet maga, ahogy zajlik, folyamatosan inspirálja az embert – akár jó, akár rossz értelemben piszkálja. Van millió ötlet, ami fel van írva, amiket állandóan elő lehet venni. Ezenkívül van rengeteg felvett anyagom, a nagynéném visszaemlékezései: még évekkel ezelőtt több mint száz magnókazettára rögzítettük a beszélgetéseket, amiket mostanra legépeltem, és kinyomtattam. Ez, vagyis a családom története a legfontosabb adatbázisa a későbbi regény(ek)nek.

Az irodalom áthallásaként a zenéhez sokszor sokféle ágon kapcsolódott. A kezdetektől megzenésíttették verseit a Rájátszás projektben, az elején még fel is lépett a koncerteken, de később elmaradt a részvétel...

Időről időre használták fel a verseimet zenés produkciókban. Két-három évvel ezelőtt kezdődött a Rájátszás, ahol egy-egy alternatív zenekar frontemberét összepárosították egy költővel. Egyrészt megzenésített versekkel indult a történet, másrészt új szöveget kellett írni az illető zenész egyik számára. A koncertek és a számok is olyan jól sikerültek, hogy a Rájátszás projekt azóta is működik. Az én verseimet Kollár-Klemencz László kapta a Kistehénből. Háy János és Grecsó Krisztián mindketten gitároznak és egyébként is színpadon a helyük, Erdős Virág is egy idő után jól érezte magát a fellépéseken. Én viszont (sajnos) se zenélni, se szépen énekelni nem tudok, és csak akkor érzem magam jól a színpadon, ha van ott mit csinálnom. De azért igyekszem hasznossá tenni magam. Legközelebb februárban.

Öröm? Büszkeség? Fenntartások? Mit érez, ha valamelyik művét adaptálják?

Igyekszem pozitívan megközelíteni, amennyire lehet. Olyanra volt példa, hogy én sok mindent máshogy csináltam volna, de ritkán volt határozott elképzelésem... Ha lett volna, akkor azt valószínűleg megpróbálom keresztülvinni. De még akkor is ott van a kisördög, hogy ha valaki adaptációba fogott, akkor láthat olyasmit is az én írásomban, amit én nem, és lehet, hogy neki van igaza. Ezen kívül elég sok szappanopera-dialógust is írtam, ami a gyakorlatban ezer módon változhat. A dramaturgtól kezdve a kellékesig mindenkinek lehet olyan szempontja, ami miatt átalakul egy párbeszéd. A színész is elfelejtheti a szöveget, hozzátehet, jobban mondhat bizonyos részeket. Ez is arra tanítja az embert, hogy ne ragaszkodjon annyira a saját, eredeti szövegéhez. Mindezek ellenére persze szeretem tudni a verseim feldolgozásának útját, és beleszólni, hogy hol hangozzanak el.

Az ELTE egyetemi rádiójában, az EPERben készítettünk egy hangjátékot, amely A tett halála című novellájára épült. Mi változott itt az írott változathoz képest?

Komoly és profi munka, és nagyon más, mint az eredeti novella. Nagyobb szabású lett, és többet fog át (anyagot, időt, pártállamot, rendszerváltást), mint az. Először meglepett, hogy ennyire cinikus lennék? Utána újra elolvastam a novellát, és megnyugodtam, rájöttem, hogy ez más. A rádiójátékban nagyon kegyetlen házastársi veszekedéssé fajul a beszélgetés. A végeredmény sokkal kiábrándultabb, sivárabb, reménytelenebb lett az eredetinél. Persze nem kizárt, hogy a novella fílingje is pont ilyen, csak én, a szerző igyekszem mást látni bele... Szóval igazából egy eredeti mű született.

Említette, hogy sok fiatal küld verseket Önnek, hogy véleményezze. Mennyire van nehéz dolga annak, aki szépíró szeretne lenni ma, Magyarországon?

Harminc évvel ezelőtt még nagyon kötöttek voltak a lehetőségek. Piros betűs ünnep volt, ha valakinek huszonévesen megjelentették a verseit – kötetről nem is beszélve. Nekem nagy mázlim volt annak idején, hogy két kötetem is megjelenhetett a húszas éveimben, extrémen fiatalnak számítottam. Az volt a normális, ha valakinek harminc éves kora körül adták ki az első kötetét. A publikálási mizéria nagyon sokat változott a '90-es évektől kezdve, rengeteg folyóirat jött létre. Mostanában megint változik a helyzet: sorra szűnnek meg a lapok. Eközben a másik jelenség, hogy az internet terjedésével sok olyan fórum alakult, ami eddig soha nem létezett. A verseskötetet levenni egy polcról a könyvesboltban, elolvasni egy verset, előre átgondolt folyamat. Ezzel szemben, ha felmegyek a Facebookra, szembejön velem egy vers, mire észbe kapnék, már el is olvastam, és esetleg még tetszik is, vagy ha nagyon nem tetszik, reagálok rá. Ilyen esélye versnek nagyon régen volt: egyetlen műre is óriási figyelem tud irányulni.

Egyik lánya, Lili már verseskötetet is kiadott, Zsófi pedig a slam poetry műfajában egyre népszerűbb. Családban öröklődik az irodalom?

Az ember azt szeretné, hogy a gyerekei értsék, ami őt érdekli. Nem tudom, min múlott, hogy végül mindketten ebben az irányban indultak el. Nem arról volt szó, hogy minden nap ötven oldalt el kellett olvasniuk, különben nem kaptak vacsorát. Kényszer tehát nem volt, de látták, hogy mindenki olvas. Az pedig ismét szerencse, hogy tehetségesek. Én soha nem mondok olyat senkinek, hogy tehetségtelen, hanem csak azt, hogy ez és ez rossz a megmutatott írásban. De ha a lányaimról derült volna ki, hogy tehetségtelenek, azt hiszem megmondtam volna nekik, a saját érdekükben. De hálisten nagyon tehetségesek.

Felhígítja a slam poetry a versek piacát, vagy inkább új olvasókat von be az irodalomba?

Én nem értek a versek piacához, de nem hiszem, hogy a slam poetry bárkinek vagy bárminek is rosszat tenne. Ha az írott költészetet valamelyest háttérbe szorítja per pillanat, az nem biztos, hogy baj. Hosszú távon pedig számos pozitív dolog születhet belőle: új szempontokat hoz be, versenyre kényszeríti a szereplőket. Ráadásul növeli a potenciális olvasók számát, akik számára az irodalom és a vers mindennapi realitás. Sehol nincs egy slam poetry márványtábla, ahova be van vésve, hogy márpedig itt csak slam verseket lehet előadni. A hagyományos költészet területéről simán át lehet lépni a slam poetrybe és persze fordítva is.

„Szellemi, lelki roncsteleppé tettük az országot” - nyilatkozta tavaly februárban a VS.hu-nak. Azóta hogy változott a helyzet?

Akik felnőttfejjel éltük végig a rendszerváltás óta eltelt időket, változó mértékben, de mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt. Biztos én magam is csinálhattam volna jobban a dolgaimat a saját köreimen belül. A roncsteleppel a szétesettségre utaltam. Szellemi polgárháború folyik a jobb- és baloldal között, ami úgy uralkodott el az elmúlt tíz évben, hogy nem lehet hova nézni, hogy ne ezt lássa az ember. Az elmúlt egy évben mintha tisztultak volna a dolgok. Egyre többen hajlandóak megérteni, hogy egy hatalmas közös probléma van. Évek, évtizedek mentek el az egymásra mutogatással. Ez talán kicsit javul, jobban ki merik mondani az emberek a véleményüket, valami megmozdult, nem csak az a lepusztult, kiégett csatamező van.

Milyen felelőssége van az íróknak?

Közszereplőnek én alkatilag nem vagyok alkalmas. Írtam aktuális közéleti és politikai verseket, és ha úgy alakul, megint írok. Olvastam nemrég egy interjút egy orosz íróval, aki azt mondta, hogy akkor írt politikai témájú verset, amikor már muszáj volt. Én is így vagyok ezzel.

Ilyen pillanatban született a kortárs politikai költészetben sokat emlegetett Búcsúlevél című vers?

Hatalmas csalódásra adott válasz volt. Ekkor ért meg bennem az a gondolat, hogy soha nem lesz jobb a helyzet, egyik oldalról sem várhatunk javulást. Ebben a rosszkedvű  időszakban több politikai témájú verset is írtam. Olyan is volt, ami kevésbé reménytelen, inkább dühös hangvételt ütött meg. Mostanában már nem írok annyit, talán éppen a változás miatt, hiszen az utóbbi pár évben egyre több politikai vers született. A slam is két-két és fél évvel ezelőtt kezdett felfutni, ami szintén nem véletlen. A műfaj magjai léteznek már harminc éve, Magyarországon mégis most lett igazán népszerű. Mostanra kialakult egy konszenzus arról, hogy rábíztuk az életünket, a lelkünket, a szellemünket egy politikai elitre, ami törvényszerűen kudarcot vallott vele. Vagyis hogy hibáztunk. És mostanában úgy érzem, hogy a legkülönbözőbb irányultságú emberek állnak elő azzal, hogy semmi nagy baj nincs, vegyük vissza, ami a miénk. És szerintem ez végre már pozitív cél. Sokkal több, mint a puszta rombolásvágy.