Bombariadó, felháborodás, rendőrség a színpadon és a nézőtéren, tapsvihar. Zajosan csendült fel 1900. január 14-én először nagyközönség előtt Puccini Tosca című operája a római teátrumban.
Giacomo Puccini, akit napjainkig a zeneirodalom egyik legsikeresebb olasz szerzőjeként tartanak számon, régi muzsikus dinasztia sarjaként látta meg a napvilágot, később a milanói Conservatorióban csiszolta tehetségét. Műveiben elsősorban az emberi érzelmekre összpontosított, operáin pedig különleges pszichológiai éleslátással és mély lélektani utalásokkal dolgozott. Szívesen nyúlt a naturalizmus eszközeihez, munkásságát gyakran a szélsőséges szenvedélyek jellemezték, melyet a Tosca esetében nemcsak cselekményében és zenéjében fedezhetünk fel, hiszen létrejötte éppoly küzdelmes és viszontagságos volt, mint maga a mű.
Nagy valószínűséggel az olasz drámaíró és költő, Ferdinando Fontana javasolta először Puccininek, hogy komponáljon operát Victorien Sardou La Tosca című művéből, de ő csak egy Giuseppe Verdivel folytatott beszélgetése során döntötte el véglegesen, hogy valóban meg fogja írni. Ezt követően folyamatosan ösztönözte Giulio Ricordit, – zenekiadója vezetőjét – hogy tegyen lépéseket a szerzői jog megszerzése érdekében, de Sardou eleinte nem volt hajlandó erről tárgyalni. Miután másfél évnyi munkával Ricordinak sikerült megszereznie a jogokat, a librettó megírásával Luigi Illicát bízta meg, ekkoriban azonban a zeneszerzőt rendkívül lefoglalta a Manon Lescaut komponálása, melynek szövegét szintén Illica írta. Ricordi valószínűleg csak végszükség esetére tartogatta a Tosca tervét, ha a Manon Lescaut szövegkönyvéből adódó nehézségek miatt esetleg le kellene mondania az operáról.
Nem sokkal később Puccini a Bohémélet mellett kötelezte el magát, így a Tosca megírása tovább halasztódott. Ricordi eközben úgy döntött, Alberto Franchetti bárónak adja át a vázlatot, akinek Kolumbusz Kristóf című operája nem csak a bemutató helyszínén, Genovában aratott nagy sikert, hanem a világhírű Milánói Teatro alla Scalaban is. Illica 1894 első hónapjaiban látott hozzá a Tosca szövegkönyvének finomításához, de lassan haladt vele, mert párhuzamosan egyéb terveken is dolgozott. Munkáját Giuseppe Giacosa segítette: ő írta át versbe a librettót, neki azonban nem tetszett a korábbi Tosca-tervezet, a témát ellenszenvesnek és költőietlennek találta. Úgy vélte, hogy a cselekményt nem jól dolgozták át operai előadásra, mert kevés lehetőséget nyújtott a lírára és poézisre. Közben a dráma eredeti szerzője, Sardou sem maradt tétlen. Egy találkozójuk alkalmával azt javasolta, hogy a darab végén Tosca az Angyalvár bástyafaláról ugorjon a Teverébe. Puccini tiltakozott, mondván, hogy a folyó nem a vár és a Szent Péter-bazilika között folyik, de Sardou csak gúnyosan legyintett. Ezen kívül munkáját továbbra is hátráltatta Giacosa, aki még mindig elégedetlen volt az első felvonás szövegével, és folyamatosan módosítgatta azt.
Bár Puccini, Ricordi és a librettisták között sok vita volt az opera elkészültéig, 1900. január 14-én végül bemutatásra került a római Teatro Constanziban. Valószínűleg a cselekmény helyszínei miatt esett a választás Rómára, és mert attól tartottak, hogy Franchetti és követői esetleg zavart keltettek volna, ha a Scalában mutatják be. A premier azonban így sem volt zökkenőmentes. A színházban híre ment, hogy bombát helyeztek el a nézőtéren, de a hatóságok nem találták nyomát. Az előadást bekiabálók zavarták meg, a kezdés után pár perccel le kellett ereszteni a függönyt. Később, amikor a közönség elcsendesedett, újrakezdték a darabot, mely végül tapsviharral zárult, a kritikusok azonban lesújtónak találták. Ennek ellenére a Tosca egyre népszerűbb lett, majd külföldi bemutatkozása után igazi világsikerré vált, sorra mutatták be európai és amerikai színpadokon egyaránt. Puccini művészi fejlődése a Toscában elsősorban drámai hatásfokában nyilvánul meg: a zenekar érzékenyen követi a cselekmény minden mozzanatát, így sokszor többet mond el a műről, mint maga a szöveg.
Az események 1800 júniusában játszódnak a napóleoni európai konfliktusok idején olyan történelmi helyszíneken, mint az Angyalvár vagy a Farnese-palota. A történet középpontjában Mario Cavaradossi festő és Floria Tosca szerelme, valamint a megszökött politikai fogoly, Cesare Angelotti menekülése áll. Mindnyájukat Scarpia, Róma rendőrfőnöke tartja rettegésben. A végzetszerűség elkerülhetetlen, a drámai szerkezetet a zene egyszerre szolgálja és tartja össze. A harmadik felvonás végén Cavaradossi kivégzése előtti levéláriája az operairodalom egyik legismertebb és koncertszerűen is gyakran előadott részlete. A nagysikerű opera számtalan színpadi változatot ért meg, valamint több filmfeldolgozás is készült belőle. Hazai ősbemutatója 1903. december 1-én volt a Magyar Királyi Operaházban, 2014-ben pedig a világhírű argentin tenor, José Cura főszereplésével játszották a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül, aki a közeljövőben ismét magyarországi fellépésre készül.
