Anya szerint az intézet jó, bár mindig elmondta azt is, nem érti, a retardok miért vannak együtt a normálokkal.
Esni tanultak meg először. Járni a legtöbbjük sem előtte, sem utána nem tudott. Ahhoz, hogy fogják egymás mankóját meg botját, miközben a másik esik le a lépcső tetejéről, nem kellett barátnak lenni, ismerősnek viszont muszáj volt. Tudni kellett, és figyelni, kinek mi a technikája. Járó embertől az ilyet megtanulni nem lehetett.
Gyere, Roncsi, megfogom a kezed. Tedd le a tornazsákod. Ess rám! Hallod, Roncsi? Ess!
Nem nagyon léteztek senkinek. Az otthon volt néha, mármint az otthon-otthon, meg ez itt. A tornazsák szó mondjuk erős túlzás volt. Nem volt abban se tornaruha, se váltópóló, se cipő. Az ilyen lábakra nem is volt akkoriban cipő, tornacipő meg pláne. A zsák az tényleg zsák volt, pont ugyanolyan, mint amilyet a normál nővérénél látott otthon. Csak az szebb anyagból volt, macisból. Itt valamiért mégis tornazsáknak hívták azt a motyót, amiben a legfontosabb dolgaik voltak, és nem akarták, hogy elvigyék tőlük. Sokat loptak. A Roncsiéban három szagosradír, egy pénztárca, egy gumipelenka és az anyja gyöngyházfülbevalója volt. Nyilván mindez tök feleslegesen. Az övében csak gumipelenka és pénz. Nyilván ez is tök feleslegesen.
Volt olyan, hogy a lépcső tetejéről estek, volt, hogy csak egy székről. Roncsi a lépcsőről tudott jobban, ő a székről. Roncsinak nem volt tériszonya, neki igen.
Anya szerint az intézet jó, bár mindig elmondta azt is, nem érti, a retardok miért vannak együtt a normálokkal. Anya azokat hívta retardoknak, akik nehezen, vagy sehogysem beszéltek. Persze ő normál volt, mert tudott beszélni. Személy szerint örült a retardoknak. Roncsi se tudott beszélni, viszont mindent értett. Látszott a szemén. A két kacska piszka lába mint két felkiáltójel kalimpált mindig, amikor nem volt rajta a járógép, de persze ezeket a felkiáltójeleket már csak később látta ő is bele. Akkor csak azt érezte, hogy neki ezzel a két lábbal dolga van. Neki ez a két láb tetszik.
És akkor a Roncsi odaadta a kezét.
A Surmó például ha nehezen is, de tudott beszélni, annak viszont a szemén látszott, hogy alig ért valamit a világból. Kis ágnespelenkákkal tömette ki az életét, volt kettő kétoldalt a kerekesszékében, egy a pólója nyakában elöl betűrve, meg néha rágott is egyet. Nyögött, szörcsögött, és közben úgy mutogatta, hova rakják a pelenkákat. Ha a helyükre kerültek, megnyugodott. Nem szeretett esni. Állandóan folyt ugyan a nyála, székről leesni viszont elég rendesen megtanult, pedig utálta. Az anyja fizetett a nappalosoknak kéthetetne szombatonként, ők meg tömték pelenkával.
És akkor a Roncsi ráesett.
Akkorát koppant, mint egy kővel telerakott tornazsák, azonnal vérezni kezdett a feje. Mindenki odarohant, dühödt kétségbeeséssel szedték le róla a vékony kis testet. Pedig Roncsi jól esett, pont úgy, ahogyan tanulta. “A jól begyakorolt esések egyik lényege, alapelve, hogy a fejet, illetve a gerincoszlopot védjük legjobban! Ki kell, hogy kerüljenek az esés vonalából! Úgy lehet mindezt elképzelni, hogy az esés egy gömbölyűre formált háton gurulva, átlós vonalban történik!”
Ezt suttogta egymás után sokszor, sok felkiáltójellel, kétségbeesetten, ezt, ezt a három tetves mondatot, amit beléjük vertek. Ezt még a Surmó is tudta, akkor is, ha sohasem mondta.
Nem igaz, hogy a Roncsi nem tudta!
Roncsi tudta. Roncsi jól esett, ő viszont nem vette le magáról a járógépet. Roncsi feje az ő járógépének nagy átmérőjű combnyaki fémkeretébe csapódott, hiába formálta esés közben gömbölyűre a hátát, hiába esett átlós vonalban, ahogyan tanulta. Nem történt nagy baj, kicsit hasadt csak be a gyerek feje, ő viszont az egészből a vérre emlékezett később. Roncsi két kacska lábára, a szemére, meg a vérre, amit ő akkor olyan soknak látott.
Két héttel később Roncsit hazavitték. A konduktorok szerint azért, mert testvére született, de ő tudta, hogy az ő járógépe miatt van az egész. A nagy átmérőjű combnyaki fémkerete miatt. Miatta. Két hét múlva átvitték egy másik intézetbe.
