Évát nem lehet teccikezni, nénizni meg pláne nem. Szigorú, de igazságos hogyvanévázni lehet, meg csókolomévázni. Drágaévázni, ha vita van, és nem értünk egyet.
De ha vita van, akkor annak, hogy ahogymondja Éva, feltétlenül el kell hangoznia. Éva az életkorát tekintve Évanéni, viszont a nyári melegben egyszál ilyen túlhosszú blúzt hord, ami alatt nem lehet tudni, mi van.
Valami van, de hogy mi, azt nem lehet elképzelni.
Akkor se, ha amúgy látható, vagyis látható lenne, mert Éva épp leköszön.
Az emeleti erkélyéről.
Éva haja is ludas ebben a nénizhetetlenségben.
Tökéletesen sárga és tökéletesen ezerkilencszázhetvenkilenc.
Rombuszmintás szoknyák, dzsörzé magasnyakúk.
Hosszú nyakláncok hatalmas műanyag-gyöngyszemekből.
Mellények a szoknya anyagából, piros cipők vastag sarokkal.
Kucsma, amiből csak egy van, nyakban lógó szemüvegek, rúzsnyomos papírzsepik.
Éva visszamagáz, de a szót, hogy maga, nem használja.
Ha azt a szót, hogy ön, használná, akkor én nem használnám azt, hogy Éva.
De Éva azt sem használja.
Éva a kegyed szót használja.
A kegyed szó elhangzásakor sokszor kimondom, hogy baszd meg. Persze szigorúan fejben, ott is csak halkan. Péter, ne haragudjon, hogy szólok, de a héten kegyed a soros a hólapátolásban. Kegyed, baszd meg, mondom magamban, és jó, hogy szólt. Éva, köszönöm szépen, akkor este majd csinálom, mondom hangosan. Majdnem belecsúsztam a zsírosan életerős, mindent elintéző, mindenhez értő fiatal férfi beszédmódjába az Éva kegyed-jei miatt. Majdnem elkezdtem mindent elintézni és mindenhez érteni. Az a kicsit buta valami is már mindig ott volt a hangomban. Az a szolgai.
Aztán inkább konfliktusunk lett.
Éva, aki közös néni, vagyis nem néni, mondjuk, a közös asszony, vagyis még pontosabban a közös özvegy, bármit el tudott intézni a képviselőnél, aki más lakónak a telefont se vette fel. Évának politikai hatalma van, a lakásaikat kiadó lakók összes szavazatát birtokolja. Ez hosszú évek kemény munkájának volt a gyümölcse.
Éva kitartó szarkavarással érte el, hogy nyíltan diktálhasson minden ügyben.
Az én ideköltözésemkor jutott el oda, hogy már nem élvezte ezt a hatalmat. Még kivágatta az összes fát a ház körül a ház pénzén, mert ő már nem bírja az állandó levélgyűjtést, amire a közös ülésen nem idéztem sose, hogy: Péter megtenné, hogy összegyűjti a leveleket, kirakom kegyednek az önkormányzat zsákjait, köszönöm!
De amúgy egy ideje nem diktált.
Szóval Éva, a közös anyakirálynő, aki amúgy sütit hozott a fiamnak, nem intézte el, hogy a képviselőnk elintézze a pincémet a biztosítónál. Miután a ház egyik csöve beletört a pincémbe, és három napig zubogott belőle a víz. Éva nem intézte el, én pedig erre nem csináltam semmit, csak átpakoltam a cuccaimat a közös helyiségbe, és nem mondtam többet, hogy Évadrága, ahogymondja.
Éva aztán egy-két évvel később felújítani akart, és kérte, pakoljak, hogy kegyem pakoljon ki a közös tárolóból, mire elégedetten azt mondtam, hogy hát Éva, én pakolnék, de ugye a ház. És – ez még a zsírosan mindenhez értő férfihangnál is alávalóbb – úgy hangsúlyoztam, hogy ott legyen a három pont a mondatom végén.
De ugye a ház….
Közben két éve nyáron Éva eltörte a lábát a kádban. Elmesélte, milyen lassan tud csak menni, legyengült a lába, mondtam, hogy mozgatni, tornáztatni kell. Évadrága, jobbulást. Pár hete megcsináltattam a pincémet. Kapott új ajtót a csőtöréskor levert zár helyett, ki is lett meszelve. És kiürítettem a közös helyiséget. Gondoltam, felmegyek, szólok Évának. Megmondom neki hozzáértőn, hogy segítek majd lepakolni a felújításakor. De valamelyik reggel láttam, megérkezik az autó, amit általában az Éva lányának tulajdonítok. Hallottam, hogy kiszáll a nő, és szóba elegyedik egyik szomszéddal. Beszélgettek, fura volt, korán reggel, ilyen hosszan. És aztán hallottam, hogy azt mondja, temetés, meg hogy mindenünk elment arra, de tényleg. A temetésre. Ez úgy egy hete volt. Nem tudom, most mit kérdezzek, hogyan, kitől, és mit.
Mindig nézem az Éva erkélyét.
Reggel meg este is.
