A Szputnyik Hajózási Társaság a napokban mutatta be A heilbronni Katicát a Jurányi Házban. A címszereplőt alakító Kurta Nikével beszélgettünk Kleistről, hitről, szerelemről.

A német drámaíró 1808-ban elkészült történelmi lovagdrámáját Kovács K. Dániel rendezésében, a teljes társulat részvételével adták elő.

Miről szól a darab?

Ezt elsősorban Katica szemszögéből tudom megfogalmazni. Az ő története számomra egészen szürreális. Talán az induláskor azt volt a legnehezebb megszokni, hogy hogy lehet ennyire mindent, tényleg a Nagybetűs Mindent feláldozva hinni valamiben! Az egész személyiségét meg tudja szüntetni egy cél elérése érdekében, óriási hittel és fanatizmussal. Nagyon hosszú volt az út, hogy megértsem, hogyan tud ez működtetni egy embert. Mégis számomra csodálatos ebben a történetben, hogy amíg küzd, addig él ez a figura, és amint a szerelem beteljesül, megszűnik. Megszűnik Katicának lenni, nem tud mit kezdeni a teljességgel, és meghal.

Szerintem az olyan emberek, akik ennyire tudnak hinni, és egyáltalán nem foglalkoznak a környezetükkel, valamilyen szinten mindenképpen szokatlanok. Ezt egy külső szemlélő vagy megérti, vagy ez szórakoztatja, de biztosan kis fenntartással kezeli. A főszereplő hasonlít bizonyos szent emberekhez. Ők is nevetség tárgyai voltak, mert annyira erősen képviseltek valamit, hogy a  elvesztették a realitást. Katica is ettől tud hőssé válni: nem az evilági szférában mozog, nem azokban a mértékekben gondolkodik, mint egy átlagember és éppen ettől gyönyörű a története.Ő a szerelem archetipizált figurája, egész lényével egy felé tart. Teljesen tiszták a szándékai, nem az a típus, aki ha valamit szeretne, arra különböző taktikákat és módszereket választ ki, hanem aszerint működik, ami adott. Emiatt lehet őrültnek nézni, mégis valójában minden ember vágyik erre a csodálatos érzésre.

A te Katicád elsősorban a rendező, Kovács K. Dániel munkája, vagy Kleist eredeti elképzelése?

Közös elemzések eredménye. Mi így olvassuk a darabot. Sok konkrét jelenet Kleist utasításai alapján történt, a legvége is szó szerint hangzik el. Nálunk azzal van vége ennek a hatalmas hősszerelmes romantikus tragikomédiának, hogy Katica idegrendszere nem bírja tovább, kilép a világból. Persze a szöveget lehetett volna szép, hollywoodi befejezésként is értelmezni, de szerintem az félrevinne.

Ehhez a komoly történethez hogyan kapcsolódik az irónia és a humor? A közönség elég sokat nevetett.

Meglepetésként ért minket, hogy a nézők ennyire jól szórakoznak. Persze tudatos célkitűzés is volt, hogy az irónia és a humor segítségével valamennyire biztonságba helyezzük a közönséget. Fontos, hogy megszülessen bennük a nyitottság, hogy a darab igazán nyomasztó és fojtogató szürrealitása, mélysége, és fájdalma, ebbe a nyitott állapotba tudjon betalálni. Az az igazán szép, ha egy színház ezt tudja.

Ez egy fogyasztóbarát húzás?

Nem feltétlen. Úgy gondolom, az életben is akkor lehet egy-egy pillanat igazán drámai és fájdalmas, amikor ott van benne a humor. Mindig értelmezhetőbbek és szerethetőbbek azok a figurák, akiknek a küzdelemiben és nehézségeiben van irónia, és bizonyos fokú önreflexió. Persze ez pont Katicára nem jellemző, neki nincsen önreflexiója.

Milyen egy 1800 körüli történelmi lovagdrámát 2015-ben megeleveníteni?

Én imádtam. Olyan ez, mint egy meseterápia, melyet sok pszichológus is alkalmaz. A kollektív tudás, amely mindnyájunkban benne van, mindenkire hatással lehet. A mesék és a mítoszok életre kelnek, ezért én mind a görög mitológiát, mind a népmeséket nagyon szeretem.

December 8. körül kezdődtek az olvasópróbák, a január 17-én tartott bemutatóhoz. Ha ilyen gyorsan kell dolgozni, az nem hátráltat abban, hogy egy szerepet értelmezni tudj?

Nagyon bátran kellett próbálni, sokszor bele kellett vágni bizonytalan kezdeményezésekbe is. Nekem is Katica odaadó hitére volt szükségem ebben a folyamatban.

Úgy érzed, magadévá tetted ezt az odaadást?

Igen, a bemutatón éreztem, hogy amit gondoltam erről a szerepről, azt nagyjából sikerült megvalósítani. Sajnos a második előadáson már kicsit kialudt az a hatalmas láng, ami előző este égett Katicában…

Szerinted ezt észrevette a közönség?

Én borzasztóan haragudtam magamra, az előadás után apró kis mazsolává aszalódva jöttem ki, de nagyon megható visszajelzéseket kaptam. Ilyenkor az embernek helyre kell tennie magában, hogy működik a történet akkor is, ha ő éppen nem alakít akkorát.

Hogy néz ki egy másfél hónapos próbafolyamat, napi hány óra munkát jelentett ez neked?

Minden nap 10-től 2-ig próbálunk, majd este 6-tól 10-ig.

Közben pedig forgatod magadban a szerepet…

Igen. A főpróba hetén eljutok a nem eszem, nem alszom állapotba. Majdhogynem szociopatává váltam, olyan voltam, mintha elköltöztem volna otthonról, mintha tényleg kolostorba vonultam volna (a darabban Katica egy időre kolostorba vonul – a szerk.). Az utolsó egy hét teljes embert kívánt.

Az nem zavart, hogy a próbafolyamat közben más darabban is játszol? Nem keverednek a szerepek?

Ilyen izgalmas pillanat talán egyszer volt. A Baalt játszottuk, de közben elkezdtük a Katicát. Hajduk Károly, az egyik darabban Sugár grófja: Katica nagy szerelme. A másikban pedig Ekart, akivel van egy kocsmajelenet, ami egy igazi földszagú találkozást mutat be. Ott van minden, ami testiség és romlott, közben Sugár grófja és Katica kapcsolata tényleg egy törékeny kristálypohár. Abban a pár másodpercben hirtelen éreztem, hogy hat rám Katicaként, hogy a Sugár most mit csinál. Furcsa volt. Ez azonban nagyon ritka.

Különlegesnek számít, hogy az egész társulat játszott a darabban?

Ez nem az első ilyen alkalom. Abból a szempontból sokat jelent, hogy a társulat legtöbb előadás külföldön van, de ott egyszerre csak a színészek fele dolgozik. Így viszonylag kevés lehetőségünk van, hogy egy csapatként meghatározzuk az identitásunkat, emiatt nagyon fontosak az ilyen alkalmak. Igazából ez az, amit mi szeretnénk: együtt lenni, együtt alkotni, itthon.

A heilbronni Katicát február 13-án és február 21-én játsszák újra a Jurányi Házban.