Mindenütt csend és sötétség. Macbeth és felesége a színpad kellős közepén felállított ágy puha párnái között ébredeznek. A beteg boszorkány csak ezután következik.
A vegetáló Magyar Színháznak éppen egy olyan erős rendezőre volt szüksége, mint Horgas Ádám. Az ismert tragédiát a Shakespeare-kutató, Kállay Géza még forró újrafordításában játsszák, azonban a szövegfrissítés indokolatlan. Egyébként a rendezői ötlettárból fakadóan a mű újraértelmezése némi túlzással belecsúszik abba, amit konceptuális művészetnek nevezünk, bár ezért nem az újrafordítás felelős. Eredeti elképzelések sora: modern technika, biogazdálkodás és rohamrendőrök olyan otthonosan jelennek meg a színen, mintha éppenséggel korhű kellékei lennének a középkori világnak, amelyben a mű játszódik.
Szintén az előadás újítása, hogy egyik főhősét, Duncan királyt lecserélték egy bizonyos királynőre, akit a Lady Duncan (megformálója: Szalay Kriszta) megnevezés illet. Azon kívül, hogy ellene szőnek merényletet Macbethék, szinte semmilyen szerepe nincs a drámában, hiszen a tragédiasorozat előidézője sem ő, hanem a Sors, vagy éppen maga Machbet, akinek egy boszorkány jósolt hatalmat. Történetesen ez a boszorka nyitja az előadást: még a függöny sem emelkedett fel, de már fülünkben visszhangzik kísérteties kántálása, amelyet egy ősi nyelven (valószínűleg ókelta) sziszeg el.
Mindeközben Macbeth és bájos felesége összegabalyodva ébredezik egy hatalmas ágyon. A színen minden kísértetiesen sötét, csupán az ágy világít az éjszakában. Aztán hófehér köntösbe bújtatott fiatal lányok kerülnek elő, akik némileg szürreálissá és félelmetessé teszik az összhatást. És néhány pillanattal később már csak azt érzékeljük, az előadás beszippantott minket: hol kerekesszékben, hol ijesztően sántítva jelenik meg egy elcsúfított arcúra maszkírozott boszorka, akit Ágoston Katalin, a Centrál Színház kiemelkedően tehetséges művésze alakít. Ha valamire mindenképp emlékezni fogunk ebből az előadásból, az ő, ugyanis annyira beteg és eredeti, hogy az felejthetetlen. Éppenséggel Frankenstein is lehetne, vagy a pszichopata sorozatgyilkos Hannibal Lecter. A címszerepet alakító Pavletits Béla viszont már kevésbé árnyalt karakter: fizikumát tekintve megfelelő Macbeth lenne, viszont a lelki megpróbáltatások élethű közvetítésénél már kemény falakba ütközik. Nem érezzük át a fájdalmát, tépelődését, de még az őrülete sem tűnik többnek egy jól begyakorolt színészi feladatnál. A kísértetek megjelenése is azért marad jó, mert a színpad végre tudja hajtani azt a bravúrt, hogy váratlanul, a semmiből felhozzon két halott szereplőt, ők pedig úgy ébresztenek bűnbánatot a főhősben, ahogy az meg van írva. Balsai Móni a főhős feleségét játszva már sokkal többet nyújt Pavletitsnél, tehetségesen játssza a szerető és egyben karrierista feleséget, aki könnyen befolyásolja férjét.
Mégis, az egy tucatnál valamivel több színész jelenléte ellenére az igazi ütőkártya a látványvilág és az eredeti gondolatok tobzódása: Machbet hol egy kötélen lóg fölöttünk fejjel lefelé, hol egy modern háború esztelen forgatagában harcol. Utóbbi helyszínről természetesen a pirotechnikai csodák és a BBC vagy a CNN haditudósításait idéző tévéközvetítés, illetve annak óriási méretben történő megelevenedése sem hiányozhat. Az egymást követő erős képek tetőpontját a Birnam melletti erdő zárójelenete adja. Azonban a végeredmény mégiscsak felemás, ugyanis az apró díszletekből összeálló kép végül összeforr, de a szereplők elbukása és diadala annyira általános, akárcsak egy jobb gimnáziumi színjátszókör előadása. Viszont a média lüktető jelenléte üdítően hat az előadásra, napjainkban természetes, hogy az okostelefon az információszerzés alapja, a híradó objektív tájékoztatása pedig szintén emeli az előadás fényét.
Shakespeare-t olvasni és látni semmivel sem rokonítható szellemi csemege, de a Magyar Színház Macbeth előadása csak azt bizonyítja, hogy megfelelő háttérrel, egy jobb társulattal lélegzetelállító előadást lehetett volna létrehozni. Így csak egy összességében élvezetes és igencsak kreatív, de mulandó színházi játékot kapunk.
