Kojot, a prérifarkas és Iktomi, a pókember a két főszereplője azoknak az eredeti indián népmeséknek, amelyek a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjában a Macskássy Gyula-pályázatnak köszönhetően kelnek életre.

A történetek alapja a Cseh Tamás által összeállított és narrált, Csillagokkal táncoló kojot című mesegyűjtemény. A zeneszerző-előadóművész születésének közeli évfordulója alkalmából a mesék animációs rendezőjével, Gauder Áronnal készült interjú, aki a végső simításokat végzi a Kojot és a szikla című epizódon, és indián szinkront is tervez a sorozathoz.


Mi vonzott téged Cseh Tamás indián meséihez?

Gyerekkorom óta jól ismertem őt, mert édesanyámmal egy lakótelepen nőttek fel. A kiindulópontom először azonban még nem csak az ő mesegyűjteménye volt, hanem egy másik, az indiánokról szóló könyv, amit egy magyar származású férfi, Richard Erdoes írt angol nyelven, American Indian Myths and Legends címmel. Amikor elkezdtem az animációs terveken dolgozni, és Cseh Tamás felesége megtudta, ő elmondta, hogy Tamás hangoskönyvet is készített a mesegyűjteményéből, amin ő maga meséli el a történeteket. Felajánlotta, hogy használhatom a hanganyagot az animációhoz. A most befejezés előtt álló részbe be is építettük, de ha sikerül kettőnél több részt is készíteni, azokhoz nem feltétlenül kizárólag Tamás narrálását használnánk, hiszen ő csak nyolc mesét mondott fel – de erről még talán korai is beszélni.

Gyerekkorodban mennyire érdekelt az indiánosdi?

Persze én is olvastam Karl Mayt és játszottam is indián történeteket, ahogy szerintem szinte minden gyerek, de fontos, hogy azok a mesék, amelyekkel most foglalkozom, az eredeti népmesék, az eredeti kulturális forrás részei, nem pedig olyan írók elképzelései erről a világról, akik kívülállók voltak.

Milyen karakterek jellemzőek az indián népmesékre?

Az animációs filmjeimben két hősfigura áll a középpontban, Kojot és Iktomi, akiknek a személyisége jól kiegészíti egymást. Mindketten olyan kultúrhéroszszerű lények, akik állatok tulajdonságait veszik fel: néha emberek, néha állatok, néha a kettő között vannak valahol. Közben kópék, tréfamesterek is a maguk módján. Sok indián nép meséiben feltűnnek, így laza szállal felfűzhetőek egy sorozatra. Kojot – a prérifarkas – egyfajta „trickster”, agyafúrt, cinikus öregember, Iktomi pedig, aki pókká is tud változni, negatívabb alak, kétszínű, hebrencs, de ugyanannyira tréfás karakter.

Van köze egymáshoz az amerikai képregényhős Pókembernek és az indián Iktomi-pókembernek?

Semmi, ez két teljesen eltérő szereplő, bár valóban van egy közös tulajdonságuk, hogy mindketten képesek pókká változni. De teljesen más típusú történetekben jelennek meg, és más-más a mögöttük lévő kulturális háttér.

Mi volt az első mozzanat nálad a meseanimációk kidolgozása során?

Először képekben volt meg az, hogy mit szeretnék megjeleníteni, konkrét figuratervek nélkül, és aztán a fejemben lévő, elképzelt látvány alapján kezdtem el kiválasztani, hogy a sok történet közül melyikkel kezdjem a sorozatot. A Kojot és a szikla például azért is lett az első mese, amit feldolgozok, mert a mesefolyamból jól kiemelhető, kerek történet.

Milyen célközönségre számítasz?

A filmet az egészen kicsik is meg tudják nézni, lekötheti őket a látvány, a hangok – én például a másfél éves kislányomnak is mutattam már belőle rövidebb részeket –, de az óvodások-kisiskolások korosztálya a fő célközönség, sőt, úgy gondolom, hogy a felnőttek is találhatnak majd benne olyasmit, ami érdekes számukra; hasonlóképpen, mint a Magyar népmesék sorozat esetében, amit gyerek-felnőtt egyaránt szeret. Ez a film az indián mitológiából mutat meg egy szeletet, az egyetemes emberi kultúra részeként. A magyarországi vetítéseken túl szeretnék kapcsolódást teremteni az amerikai nézőkhöz is, és ennek érdekében, bár van már angol szinkron, tervezzük, hogy indián szinkronszínészekkel is felvesszük a filmet. Az ő részvételük révén széles kapu nyílna meg a film előtt. Lénárt Pál kanadai producerrel már folynak ez ügyben egyeztetések.

Forrás: Médiatanács-blog