Brian Warner tokájának ereszkedésével lemezei színvonala is esik, a Marilyn Manson 9. anyaga így nem mutat sok újdonságot, és a csapat erényeit sem tudja rendszerezni.
Hell, etc, 2015
Mit csinál az ember 20-10-5 évnyi maszkos bohóckodás után? Nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy a gyermekkori traumáit felnőttkori traumákkal megkoronázó Marilyn Manson pontosan mikor vált jelentéktelenné még legfogékonyabb közönsége, a mainstream sokktaktikára érzékenyek számára. Emlékszem, hogy valahol a Mátrix környékén volt ő, meg volt Eminem, mint rezidens rosszcsontok a VIVÁ-n, Z+-on, vagy mit néztünk akkor; nyilván sokat lehetett róluk olvasni mindenhol, megbotránkoztatás, kicenzúrázott káromkodás, kabbejelek meg minden, a mai tinik azonban két perc Google után ijesztőbb tartalmat találnak egy lisztes pofájú ötvenévesnél, és noha a korábbi rajongók nyilván felnőttek, kérdéses, hogy sikerült-e olyan jól fizető pozíciót kierőszakolniuk a nemzetközi biztosítási cégnél, hogy maguknak és a gyereküknek is legyen pénzük MM-lemezre, koncertjegyre.
Ha viszont még tényleg megdobogtatja valakinek a szívét az ember, akinek egyébként a Rock Is Dead című dalát még most is tudom élvezni nagyon, és akinek a létezésével szerintem sosem volt nagyobb probléma, kétségtelenül csökkent az egész koncepció súlya. Kicsit nyilván lenyugodott az úr, nincs már bőrkombiné, seggbe szoruló tanga, legendák az önszopásért kivett bordáról, koncerten ledarált csirkékről stb, de hát Trent Reznor is ki van gyúrva és Oscar díjat nyer, érted. Ettől függetlenül Manson ma sajnos unalmas nekem, az egész friss lemezre ráül egy ilyen kényelemrock-kór, mert szerintem igazi mondanivaló és elán már nincs, csak vékony közléskényszer, passzióból köpködött aforizmák és hétköznapi goth glam, meg két sláger.
58%
