106 évvel ezelőtt, február 3-án született az a különös lány, aki filozófusként, aktivistaként és keresztény misztikusként vonult be a történelembe: Simon Weil.
Szemüvegbe bújtatott, francia angyal.Arca egy marék, roppant szemüveg, ahogy Kosztolányi írta a halott Osvátról.
A Renault művek marósa, a görög nyelv barátja.
Merő érintetlenség a képeken.
Simone Weil.
Hol volt ő érintetlen?
Több doboz rubofennyi fejfájás, égési baleset, háborús övezet volt.
Seb és sérülés.
Pihe, soha nem pihenés.
A fehér lenne az ígéretes szín tisztasága jellemzéséhez, ha a fehér megfelelne a Simone Weilben élő tisztaságnak.
Nincs hozzá szín.
Nincs színe.
A szentek, a szentek, mindig tartottam tőlük. A súlyos életüktől, a súlyosabb tetteiktől. A legendáktól. Simone Weil az a szentje a keresztény tanításnak, akit az egyház nem sorol a szentjei közé. Nem szerepel az ünnepi naptárban, a kalendáriumban.
Simone Weil-t itthon Pilinszky János avatta szentté.
Megkeresztelte azzal, hogy lefordította. És Jelenits István, nyilván.
Simone Weil mondataiban néha túl sok a fanatizmus. A Kába kő tömör feketeségégére egy gyönyörű legenda szerint az emberek bűne a kínos magyarázat. Weil mondatai nem különben az emberek bűnei miatt olyan sötétek, mérlegelők.
Néha jó közel menni hozzájuk.
Néha jó kicsit hátrább lépni tőlük.
Egyensúlyozni Simone Weil körül.
Weil az írásaiban anélkül bírál minket, hogy az önérzet kényes egyensúlya sérülne. Hallottam egy álomban. Egy magyar területen játszódó, a franciától idegen álomban.
Amikor Borbély Szilárd meghalt, széttéptem Weil egyik kötetét. Kidobtam. Nem kellettek a mondatai. Nem hittem ennek a kopogós szigorúságnak, a fekete csontokból felépített, kérdező katedrálisnak. Néhány hónap múlva hiányzott. Néhány hónap múlva megértettem, a Weil-i gesztus mélyén lakó igazság mennyire humánus, mennyire szeretetközpontú.
Elképzelem őt egy szürke kocsmában, egy szomorú pult mellett, egy polgárháború húsos, gonosz szívében. Szeretett a dolgok közepére járni. A huszadik században szerintem neki jelent meg Krisztus a legtöbbször. Hitt benne. Krisztus hitt Simone Weilben.
Simone Weil az a személyiség volt, akit mindenki szeretett. Albert Camus például. Az Isten. S a nagy úr, a halál. Elvétettem a szót: a Halál. Ő szerette a legjobban, túl korán is jött érte. Hiányzott neki. Hiányolt maga mellett egy Simone Weilt.
Weil nem ért rá arra, hogy költő legyen, ezért inkább költői maradt.
Nem kellett neki a fantáziálás, a képzelődés.
Túl sok tényt tudott.
Túl a tényeken tudott ő.
Törvénytisztelő volt: „Hogy Isten jó, az bizonyos. Ez definíció. Hogy Isten bizonyos módon – amit nem ismerek – realitás, az is bizonyos. Ez nem hit kérdése. De hogy minden egyes gondolatom, amellyel a jó után vágyakozom, közelebb visz a jóhoz, az már hit kérdése.”
Meghatóan együttérző:
„Egyedül a valóságos Istennel valóságos kapcsolatban megölt lélek képes (még ha hibás nyelvhasználat következtében ateistának hiszi is magát) figyelmét egy szerencsétlenre szegezni.”
A halálról tett kijelentése a Camus-i ember gondolkodásától foszt meg és átemel az elfogadó, a lázadást elutasító „legyen meg a te akaratod” gondolkodásba: „Istentől loptunk egy kis létet, hogy magunkévá tegyük. Isten nekünk adta. Csakhogy mi úgy loptuk. Vissza kell hát adnunk.”
Ki olvasson Simone Weilt?
Nem ez a kérdés!
Ki ne olvasson Simone Weilt?
Pontosabban.
