– Szólok, hogy bocsánat, de van velem egy állat! – Anita énekel, közben rám mutogat az autóknak. Én állok közelebb, Anita a szélen.
Tartom egyenesen a kezem, az ujjam, Anita a lány. Koromsötét van, Csehországban vagyunk az autópályán. Fázok.
– Aki még tovább akar menni. Még egyszer bocsánat...
Elhal a hangunk.
Túl sötét van.
Csendben állunk. Nem járnak sokan az úton. Pedig autópálya.
– Szerinted felvesz valaki?.
– Hülye vagy? Persze.
– És ha nem?
– Akkor majd reggel felvesz valaki.
– És hol alszunk?
– Nem alszunk. Miért? Álmos vagy?
– Végülis nem.
– Na.
– De úgyis megállnak…
– Csak vegyenek észre – teszem hozzá pár perc csendes álldogálás után.
– Na ez az.
– Jól van. Azért nem kell parázni.
– Valaki csak észrevesz és megáll – Anita.
– Pontosan. Csak türelem.
– A következő buszon…
– Ne!
– Oké.
– Na! Végre!
Egy kamion.
Felfutunk a kabinhoz, az ajtó nyílik magától. Fellépek a legfelső létrafokra.
– Heló – mondom a sovány, bajszos fazonnak. – We are going to Berlin.
– Berlin?
– Berlin. – Erre mond valami érthetetlen csehül.
– Berlin? – kérdezem mégegyszer, bután.
– Berlin – bólint lemondóan.
– Gyere! – szólok le Anitának. – Gyorsan…
Jön.
– Berlin? – száll be.
– Ja – mondja a sofőr.
– Máriská! – teszi hozzá figyelmeztető hangon. Kusza mocorgás a válasz Anita térfelén.
– Itt egy kutya! – mondja Anita. Hozzáteszi: – Danke! Danke sehr! –Táskáinkat hátra rakjuk az ágyra, Anita mellé. –Törpesnaucer.
– Máriská! – szól mégegyszer, szigorúan a sofőr.
– Nagyon aranyos ez a kutya! – szól Anita.
Már utazunk.
Máriská Anita ölébe ül, nyüszörög. Anita simogatja.
– Kicsit büdös a szája – mondom.
Oldalra fordulva simogatom én is.
– Berlin, nein Berlin – szólal meg a kamionos.– Nein? – szólal meg ijedten Anita.– Zoll – mondja a kamionos. – Border.
– Áá!
Megértem.
– Csak a határig megy – mondom Anitának.
– Gut! Danke.
A sofőr ránk néz. Magára mutat.
– Karel – mondja.
És hozzátesz egy érthetetlen szót.
Magamra mutatok.
– Péter. Budapest.
– Á! Budapest?
– Ja – mondom. – Budapest.
– Anita – szól Anita. – Paks.
– Paks? – szól a kamionos.
Kicsit ijedt.
– Ja, Paks – szól Anita. – Ungarn.
– Á, Ungarn – szól a csávó.
– Cuki a kutya! – szól Anita a sofőrnek.
– Was?
– Hund? – szól Anita. – Sehr schön.
– Mariska? Schön. Ja – mondja a sofőr.
– Und – szólal meg a sofőr. – Berlin?
– Ja – mondom. – Berlin. Do you know Love Parade?
– Love Parade?
– Yes – mondom. – Grose party. Ein million mensch. Dancing! Tanzen. Techno musik! – Ein million? A csávó mosolyog és csóválja a fejét.
– Ein million person! Tanzen! – mondom.
– Tanzen?
– Ja!
– Te tudsz németül! – szól Anita nevetve.
– Natürlich – mondom.
– Natürlich? – szól a sofőr.
– Ich spreche Deutsch sehr gut – mondom.
– Áá! – mondja a sofőr. – Ich nein. Deutsch, nein.
Utazunk. Csend van.
A kutya Anita ölében ül.
– Und? – szól a kamionos.
– És csehül mond valamit.
– Was?
Megismétli, és közben ránk mutat.
Anita és köztem ingatja az ujját.
Közben Anitát nézi.
Anita rámosolyog, és így szól:
– Könyörgök, mondd, hogy mi együtt vagyunk!
– Ja, hogy mi.
Szólok a sofőrnek. – We are together! Of course!
És Anita térdére teszem a kezem. A kutya elé.
Anitára mosolygok.
A másik kezemmel simogatom az arcát.
Odahajolok és megcsókolom.
A sofőr néz. Nem néz az útra.
Az ölében ülő kutya a nedves orrával megszagolja a nyakamat.
– Te hülye vagy bazmeg – szól Anita.– Bocsánat – szólok neki kedvesen, előre bámulva. – Te mondtad bazmeg.
– Három éve te vagy a legjobb haverom – nyögi Anita édesen, mintha azt mondaná, hogy imádja, amikor belemarkolok a seggébe. – És most kell elbasznod.
– Nem csináltam semmit. Rád volt izgulva ez a fasz. – Próbálok úgy beszélni, mintha azt dumálnánk meg, hogy ki mit főzzön estére.
De Anitának már könnyek vannak a szemében. Előrefordulok. A sofőrre mosolygok magabiztosan. Anita a sötétben nem látszik. Szipogás hallatszik.
A sofőr megy tovább. Kicsit be van gubózva már. Éjfél elmúlt.
– Menj arrébb egy kicsit – szól Anita az ebhez.
Finoman áttolja a combjáról az ágyra.
Másodperccel később így szól:
– Fúj.
– Mi az?
– Ez valami nedves.
– Micsoda.
– A nadrágomon. Ez a kutya menstruál!
– Mi van? – röhögök.
– Komolyan.
Megszagolja az ujját. – Fúj.
A kamionosra nézek, de az nem figyel fel a fujjogásra.
Csehül biztosan máshogy mondják.
– Jó, majd kimossuk.
– Fúj.
– Ne fújjogj! Hogy magyarázzuk el neki, hogy a kutyája menstruál?
Anita röhögni kezd.
Én is röhögök.
A sofőrt már nem érdekli, mit csinálunk.
Vezet.
– Das ist hier – szól és fékezni kezd. – Zoll – szól és előremutat.
– Fünf kilometer.
Egy útmenti pihenő. Kétsávos út. Lámpák. itt látni fognak és fel tudnak venni.
– Das ist sehr gut! – mondom. – Bitte schőn. – Danke! – Teszem hozzá.
– Danke sehr! – szól Anita is.
Leszállunk.
Az út egyenesen emelkedik a német határ felé. A lámpák fénykörei egymásba érnek, mégsem érezni úgy, mintha világosban lennénk. Anita arcába nézek. Ő rámnéz egy percre, aztán le.– Figyelj – szól vigyorogva, míg kétvállra veszi a hátizsákját. – Lemenstruált egy törpesnaucer.
Felemelem a karom, az ujjam.
