Billy Corgan harmadik, a Smashing Pumpkins neve alatt kiadott szólólemeze egész jó lett, bár nyilván nem annyira, hogy keserűség nélkül lehessen a kánonba passzírozni.
Martha’s Music/BMG, 2014
Úgy látszik, a 90-es évek kopasz altrock-diktátorának nem kell a józanész pofájába röhögő ötleteket kitalálnia, hogy felkeltse a szerencsétlenkedése miatt értelemszerűen lankadó figyelmet, így a Pumpkins legújabb sárba tiprása annyira nem is hagy mély nyomot a díszes márvány sírtáblán. Sokkoló információként egyedül a Tommy Lee jelenlétét említhetjük, bár a Mötley Crew-s vadóc szerepvállalása akár megnyugtatóan is hathat, ha felhánytorgatjuk a 2007-es visszatérő lemez, a Zeitgeist keltette traumákat. Mindegy is, a százszámra egymásra pakolt gitárrétegek alól amúgy sem hallatszódik ki nagyon semmi, ami viszont igen, tehát Corgan hangja és dallamai, az a várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem kelt gyomorrontást.
Természetesen nem kell attól félnünk, hogy úgy érezzük magunkat, ahogy a kocsi hátsó ülésén annak idején, viszont kellő érzelmi erőbedobás, szenvedés, melankólia és melódia találkozik egy ponton ahhoz, hogy ne csak mérsékelt örömöket nyerjünk ki a munkából. Mindössze 32 perc, nincs progrock majomkodás, csak vérbeli mainstreamközeli elégikus gitáráradat, meg kevés erőlködés, persze, anélkül nincs jó múltidézés. És noha egyrészt nyilván ez sem nevezhető az aranykor dicső folytatásának, másrészt sokkal könnyebb lenne barátkozni vele, ha a saját neve alatt jelentette volna meg ez a tetű, hazudnék, ha azt mondanám, nem tudom élvezni.
75%
