Két közepes tehetségű, magát mesterien propagáló színész egy újsághirdetésben hatalmas örökségről olvas. Sokat röhögtünk, és nem szégyelltük.
Talán V. György uralkodása idején, valamikor az 1920-as, ’30-as években járunk, a helyszín egy előkelő villa, ahol a ház ura, a lelkész otthon is papi ruhát visel, kedvese pedig kiskosztüm és szépen besütött haj nélkül egy tapodtat sem tenne meg. Albumkülsejű házban laknak: minden olyan, mintha éppen Miss Marple-t várnák teázásra. Pedig a váratlan látogatók olyan felfordulást okoznak a nyugodt, egyívű mederben csordogáló életűkben, hogy azt még Tartuffe is megirigyelné. Ugyanis két közepes tehetségű, magát mesterien propagáló színész egy újsághirdetésben hatalmas örökségről olvas, így némi autentikus pletykával megspékelt útravalóval felvértezve visszatérnek abba a városba, ahol előző este felléptek. A cselekményben idáig eljutva is röpködtek a humorosnál humorosabb szituációk és beköpések, de az igazi fordulatot az jelenti, hogy még a látogatás előtt fény derül rá, a két örökös, akiket színészeink a hozomány reményében életre keltenek, valójában nem férfiak, hanem nők. Így gyorsan magas sarkú cipőt, szoknyát húznak, retikül kerül a vállukra, férfias vonásaikat pedig az erőteljes smink, a vörös rúzs és a parókák nyelik el.
A két férfi így állít be a lelkészhez egyáltalán nem illő hatalmas villába, ahol rögvest hazavágják a tervezett esküvő gondolatát. Jól ülő gegek sokasága követi egymást: félreértések, szerelmek, majdnem lebukások és újabb szereplők érkezése tetőzi az alapkonfliktust, amely önmagában is elég szórakoztató. Elég csak Tony Curtis vagy Jack Lemmon kettősére gondolni a Van, aki forrón szereti című klasszikus vígjátékban, vagy az Egy szoknya, egy nadrágra – nőket imitáló férfiak mindig viccesek, ha ízlésesen tálalják őket. A furcsa szituáció könnyfakasztóan nevetséges mivoltát Nagy Sándor és Szente Vajk garantálja, a két elsősorban musicalszerepeiből ismert művész a legapróbb részletekre is ügyel: tökéletesen lépkednek magassarkúban, ha kell, affektálnak, egymással csörtéznek, és még a kezüket is úgy tartják, mint a vérbeli nők. Az új „külső” alatt természetesen látszik, hogy a két hős férfi, azonban ez csak még realisztikusabbá teszi a komédiát. Ahogy két órán keresztül, elnézi az ember a Nagy-Szente párosítást, csak egy dolog juthat eszébe: a szerep minden bizonnyal jutalomjáték a két színésznek.
A bohózat eléggé lenézett altípusnak számít a világot jelentő deszkákon. A Primadonnák nem fogja megváltoztatni ezt a berögzült sztereotípiát, de mentségére legyen mondva, ez még csak szándékában sem állt. Szirtes Tamás rendező láthatóan nagyon konkrét elképzelések mentén vezeti a történetet, amely elsősorban saját magát, a színházi világot és tucatnyi klasszikust parodizál ki. Egyfajta keretbe foglalja és finoman nevetségessé teszi az angol kultúrába kitörölhetetlenül bebetonozott Shakespeare nagyságát, a két utazó színész Shakespeare-egyveleggel érkezik a kisvárosba, a darab végén pedig megvalósul a „színház a színházban” élmény: a teljes szereplőgárda előadja a Vízkereszt házi változatát. A nagy drámaíró munkáit jól ismerők számára talán némi felüdülést jelent a bohózat, ugyanis Ken Ludwig, az előadás szülőatyja számtalan motívumot csent el a Vízkereszt, vagy amit akartok kellékeiből, de még karaktereit is olyan tulajdonságokkal ruházta fel, mintha Shakespeare-hősök lennének. Természetesen, ahogy a Primadonnákban minden, úgy éppen ez a próbafolyamat és a fináléban gyorsan lezavart előadás sem komoly, csupán jópofa tréfa.
Gyorsan változik a díszlet: leginkább villa belsőt látunk, de ha a szükség úgy kívánja, könnyen döcögő vonatfülkévé vagy rögtönzött színpaddá tud válni a tér. A Játékszín felvirágoztatását alig két éven belül elérő igazgató, Németh Kristóf a lelkész szerepében telibe talál egy olyan figurát, aki ha éppenséggel nem lenne olyan, amilyen, belső ellentmondásokba ütközne: tipikus példája a bort iszik, vizet prédikál embereknek. Az események fő mozgatórúgója is ő maga, még szolid felesége, Lévay Viktória játékában inkább elszenvedője a történéseknek.
A józan ész képviselője csupán Zsurzs Kati az idősek gondtalan életét élő öregasszonyként, aki mesés örökséget készül maga után hagyni. Idővel még azok is megkedvelik, akik azért jöttek, hogy elszedjék a hozományt. Jelenléte és állandó halálközeli állapota széles replikázási lehetőséget biztosít a Gálvölgyi János játszotta Dr. Halálnak becézett lódoktori képességekkel bíró orvosnak. Érződik a produkción, hogy a szerepek kiegyenlítetlenek a mellékszereplői szférában is: Csonka András meglehetősen gyatra szerepében nem érezheti igazán komfortosan magát, Földes Eszter viszont bájosan közhelyes a naiv fiatal lányka szerepében ide-oda görkorcsolyázva.
A többnyire helyzet-komikumon alapuló szituációk jó ízlésre engednek következtetni. A minőségi megvalósítás viszont nincs teljesen arányban a felemás eredménnyel, amelyet elsősorban az erőltetettség jelent: néhol végtelenül kiszámítható és egyszerű poénokat kapunk. Viszont a nevetés garantált, egy idő után már azon is nevetünk, amin más körülmények között még csak el sem mosolyodnánk. Az pedig szintén említésre méltó, hogy a méregdrága jegyekkel működő Játékszín teltházzal játssza a darabot – még a csillárokon is nézők lógnak.
