Itt a téren, a fehér kovácsoltvasból és sötétbarnára pácolt falécekből csinált ronda korzó-székben bámulom a cipőm orrát.

A lábam előtt törpe szökőkút: valamivel pótolni kellett a Marx-Engels szobrot, pedig viccesen tudtak megülni a galambok rajta, itt vártuk édesanyámmal a kék buszt, ami a rómaiparti napközistáborba vitt ki, a galambszaros fejű Marx-Engels szobornál. Megvárta velem, és aztán visszaszaladt a villamoshoz.

Édesanyám.

Most rak ki. Szakít velem.

Visszatáncol. Láttam az arcán a villamos megállójában, lelkifurdalásosan, rendíthetetlen elhatározással mondta, üljünk le a parkban, beszélnünk kell. Ezt az utolsót már nem mondta, de látszott rajta. Borús arccal várta, hogy belefoghasson a gondosan megszerkesztett beszédébe. Már készült rá.

Ültünk egymás mellett.

Én a Marx-Engels szoborról ábrándoztam, ő pedig beszélt, csendesen, nyugodtan. Nem volt idegeskedés vagy kiabálás, mint a múltkor. Mert már volt egy szakításunk korábban is. Ahhoz is tartozik egy park.

Az első szakításról is én tehettem.

Minden veszekedésünknél, a legkisebb hajbakapásunknál is azt használtam utolsó érvnek, ha ennyire utálsz, miért nem lépsz le? Miért jössz vissza? Miért van az, hogy mégis kellek. Diadalittasan vettem tudomásul, hogy valamim azért hozzám láncolja. Az orra alá dörgöltem, hogy kellek neki, nem túl finoman. Még nincs velem teljesen tele a töke. De egyszer csak tele lett. Ilyen egyszerűen történt, a képébe vágtam a legélesebb, leghangosabb boszorka-hangomon: “akkor most hagyj el”, és ő azt motyogta, lehajtott fejjel, “jó, akkor most legyen vége”.

És vége lett.

Napsütéses tavasz volt. A Károlyi-kertben ültem egy padon, a könnyeimmel küzdöttem, pár nappal az idióta, kierőszakolt, tessék-lássék szakításunk után. Gondoltam magamban: ha tényleg tőle függ a boldogságom, nem szabad annyira hiúnak lennem, hogy engedem elmenni. Beismerem neki, hogy hibáztam. Bocsánatot kérek tőle. Megkérem, hogy kezdjük újra. Komolyan, sírásokban tisztára mosott hangon. Jó ötletnek tűnt. Utána már nem értettem, hogy mi volt ez a drámai visszakönyörgés. Miből gondoltam, hogy tőle függ a boldogságom? Annyit én férfi miatt még nem bőgtem. Miért is kívánkoztam vissza abba az állandó és kölcsönös piszkálódásba, játszmázásba, kapkodó, kétségbeesett sértegetésbe? Utólag vettem észre ezt is. Csak késve ismertem be, hogy nem tudtam volna válaszolni, ha valaki akkor megkérdezi, mi tetszik nekem rajta. Tavasszal bezzeg felhívtam s addig könyörögtem neki, amíg kibékültünk. Nem voltunk boldogok. Pár hónap volt az egész. Most nyár vége van, ülök egy parkban, és nem hallom, amit mond. Tudom, hogy szakít, tudom, hogy mostantól jó ideig egyetlen óriási seb leszek, tudom, hogy ez a pillanat, amikor végre és végérvényesen beismerjük, valami nagyon elromlott. Amikor elfogadjuk, hogy nincs visszaút.

Egy szavát se hallom. Mert nem figyelek.

Mindegy is, milyen szavakkal mondja, ismerem, tudom, hogy úgy fogalmazta meg magában, hogy érezhető és látható legyen, hogy szerinte én egy csodás, drámai személyiség vagyok, mégsem tud elviselni. Odafigyel rá, hogy ha akarom, úgy érezhessem, nem vagyok hibás, de rá se haragudhassak. Véletlenül sem mondaná ki, csak utal rá, olvassam ki magam a sorok közül, hogy mégis az én bűnöm, hogy nem lettem az ideálja. Sosem vette észre, hogy magammal kapcsolatban csak a durva kegyetlenkedést bírom elhinni, hogy ezekből a gondosan megfogalmazott mondataiból csakis az éles szarkazmusát hallom. Értem, hogy a gesztusait, a mondandójába szivárgó lenézésnek ezt a körbetáncolását őszintén és gondos aprólékossággal, múló szerelmünk iránti gyengédségből erőlteti. Eljátszom neki, hogy értem és értékelem az erőfeszítéseit. Sose veszi észre, hogy az én szememben valójában ezek sallangok, amiket a maga megnyugtatására aggat az igazságra. Még az is lehet, hogy ő végül elhiszi magának. Tán még most is, amikor szakít velem, azt képzeli, hogy az irántam érzett gyöngéd tisztelete és bátor kedvessége figyelemre, sőt tiszteletre méltó.

Ülök, a napközis buszra gondolok.

Hilda nénivel minden reggel fogadásokat kötöttünk, hogy a Vöcsök II nevű, Bécsbe tartó szárnyashajó még a buszunk indulása előtt fog-e a Margit-híd alatt elszáguldani. Talán nemcsak kitalálta, hogyan és mit fog mondani, hanem még el is próbálta odahaza. A marhája. Nagyot nyelek, hogy mosolyom elrejtsem. Egy pillanatra elakad a szava, érzi, hogy nem teljesen vagyok jelen. Arra az estére gondolok, amikor fáradt volt és elaludt, mint akit fejbevertek. Meleg, békés szaga lett ripsz-ropsz. Úgy meglepte az álom, hogy még elfészkelődni sem volt ideje, a térde és a fal közt nyolc centi maradt, pont befértem. Oldalt fekve, szorosan. Hallgattam, mint lassul a szuszogása. Hol hangosabban, hol halkabban szuszog álmában. Hallgattam alvásának apró zajait, és hirtelen megéreztem a csípőm ívét, a combom bőrét, a bokámat, a derekamat, a hátamat.

Feküdtem mellette, és számolgattam a testrészeimet.

Úgy csinálok, mintha hallgatnám ezt a férfit, akibe évekig szerelmes voltam. Most egy pillanat alatt világossá vált (mert tudtam, hogy mit mond, anélkül, hogy hallottam volna a szavait), hogy köztünk a szerelem már rég elmúlt, maga alá gyűrték a kényszereink. Mindkettőnket elborított a beteges bírvágy és kizsigerelt a félelem, hogy nincs már szerelem. Nemcsak attól féltünk, hogy a mi szerelmünk nincs már, hanem attól, hogy más már sose lesz, lekéstük a vonatot. Rettegtünk, hogy ez volt az utolsó esélyünk. Pár nap múlva otthon ülök majd az ablaknál, ragyogni fog rám a nap, csendesen sírdogálok, és magamat is becsapva, észrevétlen már tervezni fogom az új, a tiszta lappal induló életem. Hamarosan megszólít valaki, akinek olyan a keze, mint egy filmsztárnak. És pár hétig boldog leszek vele.

De most még ülök itt. Amíg szakítunk.

Tudom, hogy túl kell ezen esni, szeretném ügyesen csinálni. Hónapok óta vagy több mint egy éve folyamatosan kínzom elmúlt szerelmünk feletti dühömben, megérdemli, hogy most már ne csináljak jelenetet. Most, itt, a parkban csöndes és belenyugvó vagyok, mintha hazafelé zötykölődnék a buszon a rómais napköziből, hamisan énekelek, Reagenről gyártok szóvicceket, cingár lábú kislány vagyok, nem robbanok, nem kiabálok. Sírdogálni sem tudok. Később azonban, már otthon, szükségét érzem, hogy grandiózus köremailben jelentsem be: szakított velem. Magamat is, őt is képtelen helyzetbe hozom barátaink előtt. Nem bánom. Kell, hogy néhány napig áldozatnak érezhessem magam. Dacból maradok távol tőlük, idétlen önsajnálatból. Azután már lusta vagyok találkozni velük, telnek-múlnak az évek, közös barátaink, a párok, ugyanúgy megkínozzák egymást, mint mi, tán olykor jobban is. És sorra szakítanak ők is.

Ülök a padon, és nézem a térdeinket.

Egyáltalán nem figyelem a szavait, rég megértettem a mondandóját, bele is egyeztem. Magunkat figyelem, milyen kicsik lettünk. Pár éve ennek a térnek egy másik sarkában, a McDonald’s előtt mondta élete egyik legszebb bókját. Azóta megtanult ezerféleképpen megalázni, és én pont ugyanannyi primadonna-jelenetet improvizáltam neki: belémtiport, zokogtam. Utálom, hogy a hatalmában tart, mert biztos akarok lenni abban, hogy kellek neki – ő pedig úgy viselkedik, mintha teher volnék a számára. Amit a jótékony szíve miatt visel el. Mert tudja, hogy szükségem van rá. Még mindig hiszi. Legfőképp azt utálom, hogy mit sem sejt belőlem. A mostani, finoman kiegyensúlyozott szakító-előadásának a legmegfontoltabb fordulatai a legkínosabbak. Ehhez mindig különös tehetsége volt, hogy akkor tudott a legcsúnyábban megsebezni, mikor szándéka szerint a legkedvesebb volt hozzám, már-már előzékeny. Nem is hallgatom inkább, amit most mond.

Bőszít.

Régebben óriási jeleneteket rendeztem légbőlkapott apróságnak számító vétkei miatt is, aztán, mikor előkerült a valódi ok, és bevallottam neki, hogy azért vagyok hisztérikus, mert ezt az egyet nem vártam volna tőle, ő szépen, higgadtan elmagyarázta, hogy logikailag és szemantikailag helytelen, legalábbis a konkrét helyzetre nem alkalmazható az értelmezésem. És én akkor azt válaszoltam, hogy értem az érveit, de attól még fáj. Ezt nem értette soha, hogy fájhat.

Persze a római parti napközi sem volt örök.

A harmadik évben már túl nagy voltam, kinőttem a huszonegy méteres medencét, untam a korábban csudálatosnak érzett cigánykerekezést meg gyöngyfűzést. Hilda nénit tíz év múlva láttam viszont: színházi ruhatáros volt. Ki akarta venni a kezemből a kabátot, átestem a pulton, kabátostul zuhantam a nyakába. Ő persze nem ismert meg, csak úgy általában, hiszen a napközistábor sztárja volt, megszokta, hogy a velem egykorúak gyermeteg imádattal üdvözlik. Akkor kacagott fel s ölelt magához, amikor elárultam, “én törtem el a szeméremcsontom a libikókán, teccik-emlékezni”.

Ülünk a padon, beszél, nem figyelek.

Ez volt a gyöngéje, hogy nagyívű, jelenésszerű nőket akart, akik jellemzően mindig valamilyenek — azt felejtette ki a számításból, hogy akkor is nagyívűek és jelenésszerűek és jellemzőek vagyunk, amikor valami nem tetszik nekünk. Pedig a másik nagy vágya az volt, hogy egyszerű, kiszámítható, kispolgári családi életet élhessen. Én vagyok hát a megmentője, a velem folytatott viszonyából jött rá, hogy a kettő egyszerre nem megy. Most hát szakít velem, és aztán ki-ki megy a maga útján. Nekem is voltak gyöngéim (a homlokomra tetoválva sem lehettek volna feltűnőbbek), de azokat szégyellni kellett. Voltak álmaim is, elmúltak. Évekre belémragadt helyettük az összes gyöngyözőre kerekített, aforizmaszerűen formás, megalázó mondata. Míg szépek és kedvesek voltunk, ünnepien, kislányosan vártam rá a mozi előtt, a forgó óránál, a vízköpőnél, a villamosmegállóban, ezen vagy azon a sarkon, téren, kapualjban, a pályaudvaron vagy a mészárszék előtt. Ő rámunt, én megkeseredtem, sunyik és gonoszok lettünk. Figurák. Senkik. Milyen kifinomultan utáltuk egymást a végén! Álltunk pár barátunkkal egy váratlanul lehűlt, koraőszi este valami romkocsma előtt, fázott a lábam, nyafogtam. Tanácsolta, csavarodjak a kutyára. Legszókimondóbb barátunk felröhögött, a vörös-szakállú nevetésével: — Már ne is haragudjatok, ti hogyan dugtok?

Elfogyott belőlem a hang ott is, és itt, a padon is.

Az utolsó évben, amikor még jártam a római partra napközis táborba, volt egy sárga kitűzőm, és az volt ráírva, hogy NYALJUK AZ ASZFALTOT.

Hát így.

Akkor ezzel is megvolnánk.