Az emberi testet állítja fókuszba társadalmi és művészeti szempontok alapján a TEST víziók című konferencia, amely a Nemzeti Táncszínház szervezésében, február 26-án és 27-én látogatható az Átrium Film-Színházban.
Régóta kérdés, hogy a test, mint kommunikációs felület milyen jelentéstartalmak hordozója lehet zárt közösségekben, melyek azok az anatómiai határok, amelyek egy táncművész kezét megkötik, hogyan használja évszázadok óta a társadalmi testnormától eltérő alakokat a szórakoztatóipar és cirkuszművészet, miféle test-szemlélet tükröződik El Kazovszkij híres performanszaiban, illetve melyek a színházi gyakorlat azon pillanatai, mikor a színpadi szerep testként értelmeződik. Az elméleti előadásokat izgalmas performanszok és testtorzókból készült installációk egészítik ki.
Szöllősi Géza képzőművész provokatív művészete (Hús project) egyedülálló hangot üt meg a kortárs magyar képzőművészet testkánonában, ugyanakkor könnyedén beilleszthető a nemzetközi szcéna fősodrába, ahol már az idősebb generációk megteremtették a rossz közérzet és horror kultúrájának posztmodern hagyományát a testábrázolásban. – Rajongok a testek képeiért, és iszonyodom a saját és mások testének látványától, ha nem ér el egy bizonyos, mások által meghatározott esztétikai szintet. Az a vizuális kultúra, melyben nevelődünk és élünk, provokatív-sokkoló képek tömegét árasztja a nézőre. Ez a kontextus folyamatosan irritálja az érzékenységi küszöböket, sőt, teljesen elmossa a különböző esztétikai kategóriák közti határokat. Saját műveim semmiben sem ízléstelenebbek és/vagy taszítóbbak mindennapjaink képi hordalékánál, ugyanakkor a befogadói ellenállás mégis azt mutatja, hogy a nézők nehezebben emésztik meg „állóképként” és/vagy műtárgyként exponálva azt, ami a digitális képek áramában „elsuhan” mellettük – hangsúlyozta Szöllősi Géza.
A TEST víziók konferencián Oltai Kata művészettörténész, kurátor előadása a női és férfi testmetaforákat vizsgálja a cirkuszjelenségek kritikai olvasatában, az Elefántember, a Szakállas nő, a Kardnyelő és a Tetovált ember deformált és transzformált testeinek példáin keresztül. Előadásában a társadalmi testnormától eltérő jelenségek példáit segítségül hívva, a 18. századtól létező „állandó” cirkusztoposzokat állítja fókuszba. A kurátor szerint a normaként felállított testkánon viszonylag szűk mezsgyét szab ki mind a konszenzusosan nőiesnek, vagy a férfiasnak számító tulajdonságok skáláján. Ami ezen kívül esik, az abnormalitás, deformitás, betegség, ijesztő, visszataszító vagy a tabu kategória. Ezeket a jelenségeket kisarkítva használja a szórakoztatóipar évszázadok óta, a kritikai kultúraolvasat pedig lehetőséget nyújt, hogy a hierarchikusan és politizált módon létrehozott reprezentációk mögé nézzünk, és test és identitás ilyen típusú metszetét górcső alá vegyük. Művészettörténészként és kurátorként sokszor és sok nézőpontból foglalkozom a test tematikával. Az utóbbi években pedig több olyan kiállítást csináltam, mely a normalitástól eltérő testképpel, identitáskreálással, a normák ütköztetésével foglalkozik, legyen szó a tetoválásról, az androgünitásról vagy a női és férfi nemi jegyek, testnedvek, választások társadalmi megítélésének különbözőségéről, elfogadásról – mondta Oltai Kata.
Jákfalvi Magdolna színháztörténész, egyetemi tanár a test performativitásának hagyományát a látás és a megmutatás mozzanatából vizsgálja Mlle du Parctól Lars Eidingerig, hogy mi az, ami látszik és mi nem. A dramatikus színházi gyakorlat különféle kacér szabályokat állít fel, ezek történetiségükben értelmezve kirajzolják előttünk azt a pillanatot, amikor testnek lehet látni a színpadon a szerepet. Vagy mást.
– Nézőként talán mindannyiunk tapasztalata, hogy egy előadás alatt mindannyian mást látunk. Mindez abból adódik, hogy más elvárásokkal lépünk a színházi térbe, vagy éppen abból, hogy a színészi test koordinátáit és kiterjedését, mozgását, jellegzetességeit nem észleljük valós formájában. Ez a nézői felismerés mozgatta meg történészi gondolataimat: miképpen konstituálódik az a közösségi tudás, mely engedi – vagy nem engedi – látni a szerepet hordozó testet? – teszi fel a kérdést a szakember. A színháztörténész, egyetemi docens szerint a történészek szeretik ilyenkor Coleridge felismerését idézni: a hitetlenség felfüggesztése a nézés alapszabálya. Ezt azonban mind Descartes, mind Goethe, mind a színház-antropológiai kutatások összetettebbnek vélik érteni. – Az emberi test a színpadon a szerep teste lesz, s az foglalkoztat, vajon a színházi kommunikáció, legfőképp a realista hagyományban, miképpen manipulálja a test látását. Előadásomban nem csupán arról beszélek majd, hogy mennyire kell kisebbnek, vékonyabbnak stb. lennie a színpadi testnek, hogy megfelelő méretűnek látszódjon a különféle korok elvárás-rendjében, hanem arról is, miként tesz egy szép szerep széppé egy testet, s fordítva. Mikor lesz láthatatlan az, ami előttünk áll? – hangsúlyozta Jákfalvi Magdolna.
– Sokat kísérleteztem és kifejlesztettem különböző gyakorlatokat, melyekkel a tánctréning hatékonysága többszörösére növelhető – mondta Lakatos János nívódíjas koreográfus, a Magyar Táncművészeti Főiskola tanára, aki Anatómiai trükkök és tippek a moderntánc tréningben című előadásával áll a TEST víziók konferencia közönsége elé. Erő, koordináció, flexibilitás, kontroll. Ezekről lesz szó ebben a szemléletes előadásban, amelyben megismerkedhetnek olyan misztikusnak hangzó kifejezésekkel, mint a proprioceptív provokáció, a peroneus csoport, vagy a reciprok inhibíció.
Fiath Titanilla börtönpszichológus, kulturális antropológus Az elzárt testek nyitottsága című előadásában a testépítés, a sport, a sérülések és sebek jelentőségét, illetve a gender megteremtésére / kifejezésére szolgáló technikákat elemzi a férfi- és női börtönök fogvatartottjainak nézőpontjából. – Annak ellenére, hogy a börtön „fegyelmezett testek előállítására" (Foucault) törekszik, a fogvatartottak számos stratégiával élnek annak érdekében, hogy a testük és a megjelenésük alakításán keresztül képessé váljanak az identitásuk meg-, illetve újrafogalmazására – mondta Fiath Titanilla hozzátéve, hogy számára kezdő börtönpszichológusként szembetűnő volt, mennyire sokat foglalkoznak az elítéltek a testükkel. – Az állatvilágban tapasztalható, „energiakímélő” funkcióhoz hasonlóan a testméret nagysága a börtönben is fontos konfliktusszabályozó. Az erőfölény, a tekintély és a presztízs biztosítása mellett úgy tűnik, a nagyobb test a nyugalom és a társaktól való függetlenedés záloga is egyben – emelte ki a szakember.
Rényi András előadásában El Kazovszkij (1948-2008) híres performanszainak (az ún. Dzsan-panoptikumoknak) test-szemléletével foglalkozik a táncoló balerina motívumának vizsgálatán keresztül. – Egy rövid filmbejátszás erejéig érintem Matthew Bourne 1995-ös Hattyúk tava–előadását, ennek segítségével a tánc által megmutatkozó, illetve a performansz során manipulált test különbségeit elemzem. El Kazovszkij élő testeket, antik mitológiai és európai kulturális-történeti allúziókat ötvöz személyes motívumokkal, hogy egy operai látványosságú, mégis drámai végkicsengésű „szertartás” során színre vigye és közvetlen nézői tapasztalattá tegye a nemi identitás sorskérdéseit, illetve a Szépség leigázása és a neki való kiszolgáltatottság szerelemfilozófiai dilemmáit – mondta.
A részletes programért KATT IDE!
